Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-10-01 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA «OBL Hungarian Reformed Reliefemé Paper ^rbiwided ín \9oo Magyar Egyházkerület — The Magyar Synod of the United Church of Christ Volume LXIV., Number 8. CLEVELAND, OHIO October, 1963. “Aki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja!” — Babits WITTENBERG . . . GENF . . . DEBRECEN . . . DENVER A reformáció csodáinak örök folytonossága A nagy Reformáció négyszáznegyvenhatodik évfordulóján nemcsak valljuk Kálvinnal a folytonos és örökös Reformációnak elvét, hanem hálát adunk Istennek a Reformáció csodáinak örökös folytonosságáért is. A Reformáció nem egy gyönyörű és szépfekvésü álló-tó, amit időnként körül járunk és megcsodálunk: a Reformáció egy áradással teljes hömpölygő folyó, mely örökösen halad előre éltető, lüktető és ható erejével folytonosan uj csodákat hozván létre haladásának utján. A debreceni református püspöki palota oldalán áll az erőteljes és duzzadó liceum-fa. Ágai között a régi parókia maradványából ott maradt rácsos ablak egy darabja. A négyszázéves fa tövén ott állott a százados irás, a fa története, mindaddig mig néhány évvel ezelőtt az uj rendszer urai el nem távolitották és onnan a múzeumba el nem helyezték. Az irás elmondta, hogy Bálint pap, az első debreceni magyar kálvinista lelkész, sétált a város akkori elbizakodott római papjával. A vita tárgya az volt, hogy lesz-e a genfi vallás reformációból, mely akkor gyenge érintésként érkezett el Debrecenbe, valaha is magyar földön egyház. Bálint pap állitotta, a római pap tagadta. A római pap kezében egy liceum vessző volt, mely köztudomásosan mindig csak bokorrá nő és soha fává nem terebélyesedik. A vita hevében Róma lelkes hive dühösen tűzte a földbe a parókia fala mellett a liceum vesszőt ezt mondván: “Akkor lesz a kendtek vallásából Debrecenben egyház, amikor ebből a liceum vesszőből fa!” És ime csodák csodája, a liceum vesszőből fa lett, terebélyes, erős fa; a református hitből egyház lett magyar földön erős, hatalmas egyház: Debrecen a világ kálvinista Rómájává lett. A magyar nép méltó volt meglátni a csodát, mert a csodát magában hordta. Denver előtt elleneink és kételkedő mieink, hogy a földbe szúrták a liceum vesszőt: “Akkor lesz amerikai földön a mai integrálási mánia dühödt korszakában egyházkerületi életünkből újra külön kormányzatu, magyar és református Synodus, amikor a liceum vesszőből fa.” És Denverben ismét a liceum vessző fává nőtt, terebélyes fává. Egyházkerületünk az uj egyháztestben minden integráló támadás ellenében is Egyházkerlüetté, önálló Synodussá, szazad magyar református egyházkormányzati szervvé lett. Negyven évvel Tiffin után több szabadság, több élet erő, több hitvallási és kormányzati önállóság lett a részünk, mint valaha az uj hazának a földjén. Függetlenebbé lettünk önállóságunkban, mint a magukat függetleneknek nevezők: reformátusabbá formálhatjuk életünket jobban, mint valaha tehettük. Megláttuk a csodát, mert a csodát magunkban hordoztuk: érte imádkoztunk, harcoltunk. A Reformáció csodáinak örök folytonosságot mutató utján milyen hálára késztető nagy állomások: Wittenberg — Genf — Debrecen — Denver! Áldott legyen Istenünk a Reformációért! A Reformáció tisztitó tüzéért! A Reformáció igazságaiért, szabadságáért, csodáiért!!