Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-08-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 IIEgÖ CsiPKEBOKOR ORTH GYŐZŐ ROVATA A MENEKÜLT Sárosán, agyongyötörve rogyott le az asz- szony egy matrácra. A hatalmas terem tele volt menekültekkel. Mindenki megértő részvéttel figyelte. Néhány asszony odament. Segítették levenni vállairól a hátizsákot. — Szóval Magának is sikerült — jegyezte meg az egyik szenvtelenül. — Sikerült! — felelt az asszony egyszerűen. — Nehéz volt? — Szinte nem is lehetett volna mást kérdezni. Az asszonynak felcsillant a szeme. Szinte megváltozott. A távolba meredt, mint aki látomást lát és nem képes levenni tekintetét róla. — Csodálatos volt . . . kezdte . . . hihetetlen volt . . . Menekülttársai kíváncsian unszolták. — Mondja el, Magának is jól fog esni. Mint aki vallomással kezdi, az asszony nagyot sóhajtott. — Hát hogy is kezdjem el ... de hadd bocsássam előre, hogy eddig nem sokat adtam a vallásra, templomra, nem sokat gondoltam Istenre . . . igaz, amikor a nagy útnak neki indultam nagyot fohászkodtam . . . dehát, úgy gondoltam, hogy ez csak amolyan szokás . . . KŐ AZ UTÓN Gondolod? került életed útjába egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike; hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson téged: sem, hogy lelohassza kedved, merészséged; Jóságos kéz, utadba azért tette, hogy te megállj mellette . . . Nézd meg a követ, aztán kezdj el beszélni róla Isteneddel. Őt kérdezd meg, milyen üzenetet küld ezzel az akadállyal neked. S ha lelked Istennel találkozott, utadba minden kő áldást hozott! Somogyi Gáborné Hogyha megijed az ember, az Isten nevét hivja . . . De ami velem történt . . . kérem . . . hihetetlen . . . Megigazította zilált hajtfürtjeit, majd folytatta. — Már a határzónában jártam. A holdvilág búj ócskát játszott a felhőkkel. Mikor elbújt szinte eszeveszetten szaladni kezdtem . . . már amennyire a sár engedett. Mikor kisütött, lehasaltam a földre. És akkor jött az, amire gondolni sem szeretek. Kutyaugatást hallottam. Tudtam, hogy a határőrök kutatják a határt. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. A hold is előbujt és megvilágította a tájat. Messzire elláttam. Az őrök szabadon engedték a vérebeket. Egyik kutya hangos csaholással felém tartott. Szinte megfeledkeztem magamról, félhangosan felkiáltottam: “Teremtő Atyám!” A kutya odaért hozzám. Kérem, nem fogják elhinni, ami ezután történt. — Mondja, mondja — unszolták sorstársai. — Hát, kérem, a kutya elhallgatott. Odajött egészen közel hozzám, megszagolt és ahogy fektémben félig felemeltem a fejemet, szemembe nézett. Úgy éreztem, hogy mélyen, mélyen a lelkembe néz és kérem ne nevessenek ki, de ahogy nézett az az állat — hát úgy éreztem, hogy nem is egy oktalan állattal vagyok szemközt . . . Talán furcsa, hogy ilyet mondok, de abból a szempárból kimondhatatlan szeretet sugárzott rám. Engem meg végtelen nyugalom töltött meg . . . Az asszony megállt, kiváncsian kutatva hallgatóit, hogy elhiszik-é az ő történetét. De azok türelmetlenül várták már a megoldást és kérlelték: — Folytassa már, mi történt aztán? — Hát a kutya felugrott és úgy látszott, hogy tudatosan engem akart fedezni, mert élénk csaholással egészen ellenkező irányba futott, maga után csalva társait . . . Megmenekültem. A többi . . . hiszen tudják azt Maguk . . . már aránylag könnyű volt. De azt még meg kell vallanom, hogy amikor biztonságban éreztem magamat, odarogytam a sárba és imádkozni akartam, de ahogy kiejtettem az ajkamon azt a szót, hogy “Isten”, nem tudtam folytatni . . . mert egyszerre úgy éreztem, hogy a lelkemben megszakadtak a gátak és én fuldokló zokogásba kezdtem . . . kérem, most már beszélhet nekem akárki, akármit ... én megtapasztaltam, hogy VAN ISTEN! ★ ★ ★ Hogy is irta Ady Endre az “Ur érkezése” c. versében? “Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.”
