Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-08-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 27 BESZÉLGETÉS A NOBEL-DIJAS SZENT-GYÖRGYI ALBERTTAL Egyéniségünk egyik legnagyobb épitő eleme a csodálkozásra inditó képesség. Amikor valami felett őszintén elcsodálkozunk: tudat alatt a dicséretünket fejeztük ki benne. Az emóciónak ez az ösztönös állapota a legmagasabb fokon olyan áhitatba tudja ejteni az ember lelkét, amelyik elcsittithatatlan vágyat ébreszt benne felfedező útra indulni a világmindenség titkainak megismerésére. A csodálkozás és az áhitat azonban csak gyújtó- szikra. Munka, áldozatvállalás és önfegyelmező gondolkozás a valóban nagy ember, a géniusz jellemzője. Dr. Szent-Györgyi Albert szavaival: “A szellemi becsületesség és az intellektuális őszinteség a legelső a tudományban.” Egy oberlini nyári estén, vacsorázás közben fordult reá köztünk a szó. Graduáló hangulat ülte meg az egész kis egyetemi városkát. Hurcolkodó diákok cipekedtek a “campus” árnyékos fái alatt. Ugyanazok a fiatalok, akik a délelőtti évzáró ünnepélyen pirosra tapsolták a tenyerüket, amikor a diszdoktorátust jelképező “hood”-ot és oklevelet átnyújtották a magyar orvoskémikusnak. Inspirálta, felvillanyozta lelkesedésüket a Nobel-dijas professzor széles, közvetlen mosolya, szemének sajátságos, őszinte melegsége. Annak a ferde hiedelemnek, hogy a tudomány száraz és a tudós hideg homloku: Szent-Györgyi Albert az élő cáfolata. Társalgása ritka kendőzetlen: nem hord páncélt maga körül semmilyen vonatkozásban. Könnyedén, szívesen mesél életéről is: “Hogy először orvos lettem, szinte családi hagyománynak is mondható. De talán éppen azért, mert orvos voltam, jobban meg akartam érteni magát az életet.” Dr. George T. Scott oberlini biológusnak a disz- doktorrá avatás aktusa előtt elhangzott bemutató beszédéből már délelőtt hallottam erről. Pár mondatra most is pontosan emlékszem: “Szent-Györgyi Albert karrierje megkülönböztetett elismerést váltott ki nemcsak alkotó munkásságáért, de azért az energikus küzdelemért is, amit a biokémiának az azt szülő két tudományághoz való egybefüzése érdekében kifejtett. Mint a szegedi és a budapesti egyetemek professzora és mint a maga nemében egyedülálló Woods Hole-i tudós társaság inspiráló munkása, számunkra csodálatos bepillantásokat és felfedezéseket nyújtott számos biológiai jelenséggel kapcsolatban, kezdve a “C” vitamin kivonatától az izom működésének uj tudományáig. Újabban a legalapvetőbb probléma felé fordult — hogyan építi fel magát az élet az energia felhasználásával és hogyan működik általa. Ez egy uj dimenzióhoz vezette, a sub-moleku- láris biológiához, amely uj utakat fedez fel az élet és annak a fenntartásért folytatott küzdelme megértése irányában. Ebből a kísérletezéseiből, ugyanúgy, mint előző munkáiból: meglepetésekre lehetünk felkészülve.” “Hogyan jutott el ezekhez a feltevésekhez, professzor ur?” — kérdeztem. “Hosszú utón. Először anatómus voltam, azt követte a mikroszkópiái anatómia, majd az élettan . . . gyógyszertan. Később még kisebb részekkel, a baktériumokkal kísérleteztem, de még az is tulkompli- kált volt hozzá. Ezért lettem vegyész. A molekulákat tanulmányoztam legközelebb, azonban az itt szerzett ismereteim is további redukálást mutattak indokoltnak. így jutottam mai kísérleteim alanyához, a parányi elektromos részecskékhez, amelyek az életet hajtják.” A molekulákról az atomokra, az atomrobbantásokra, majd a háborús félelemben töltött hétköznapjaink problémáira terelődött a beszélgetés. “Ma nincs morál”, összegezte egy mondatban Szent-Györgyi Albert a kirívó hibákat. Nem keserűség, szomorúság érződött ki hangjából. “Tökéletes zűrzavar jellemzi a mai kort. Átmeneti kor. Uj világ, uj élet forrongó kialakulásának a küzdelme Dr. Szent-Györgyi Albert a cikkíróval ez a zűrzavar. Minden morál nélkül . . . Úgy, ahogy ma állunk, csak a pusztulásába rohan az emberiség.” “Vájjon a tudósokra kellene bízni a világ vezetését?” “Kétségtelenül mindig több és több szava lesz a tudománynak az irányításban ... Az azonban baj, amikor a tudósoktól csak szakdolgokat kérdeznek. Az, hogy az atombomba gyártás évenként kétszeresére emelkedik mennyiségileg is és minőségileg is, sőt, újabb országok tulajdonába kerül, ami a veszélyt horizontális irányban is félelmetesen kiterjeszti, ez nem egy olyan univerzális probléma, ami csak a tudományra tartozik. Ez morális kérdés.” “Nem gondolja professzor ur, hogy túlzottan pragmatikus a mai pedagógia is? Nem egyoldalú hatást vált ki ez a fiatalságban?” “Én a helyesen egyensúlyozott nevelésben hiszek. A humanitásokra éppen olyan nagy súlyt kell fektetni a pedagógiában, mint a szaktantárgyakra. Csak a kettő együtt alakíthatja harmonikussá az egyént. A valóban nagy emberek, az igazi tudósok mind humanisták is . . . Mint Einstein volt, akit a XX. század legnagyobb humanistájának és moralistájának tartok . . . Sajnos, a Science, a tudomány fogalmát már egészen ellapositja korunk”, folytatta kis szünet után s én éreztem, hogy bánat árnyékolja gondolatát. “Az én fiatalabb koromban a tudomány valami
