Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-12-01 / 10. szám
20 REFORMÁTUSOK LAPJA harmadikat vonta maga után. Szóbakerült a világ sorsa, magyarságunk problémái, a múltúnk, a jövendőnk, kulturális és faji lelkületet védő szellemi értékeink ápolása, átmentése a következő generációk számára. Közben még újabb ajándékokkal is gazdagodtam. Sárika, Kodály Zoltánná bájos segitőkészséggel és meleg mosollyal hozta elő egyik könyvet, füzetet a másik után ura kérésére. “Harangi Monika hangjára, szeretettel Kodály Zoltán”, — irta be éppen a “Kis Emberek Dalai” c. szines illusztrációktól pompázó, 1962-es kiadású Kodály-könyvecske első lapjára a mester, miközben az Amerikában élő honfitársak gyermekeinek magyar nyelvtudása után érdeklődött. “Elvesznek számunkra hamarosan a kintiek, mert nyelvében él a nemzet.” Megállt kezében a toll és felnézett egy percre dedikálás közben. Feddő, féltő szeretetről beszélt szigorú tekintete. Mentenünk kell ami még menthető, vittük tovább a gondolatot, s ha már nem is nagyon ismerik a magyar szót az újabb generációk, kell, hogy legalább a magyarságöntudatot úgy beléjük neveljük, hogy az majd táplálja és erősitse őket egész életükön át. Rólunk lévén szó, érdeklődéssel és örömmel nézte meg az amerikai magyar református egyházak évi Énekkari Találkozóiról készült fényképfelvételeimet, amelyeket éppen az ő számára vittem haza megmutatni. Ezeknek az Énekkari Találkozóknak köszönhető javarészben, hogy a magyar népdal utat talált a második világháború után a már évtizedek óta Amerikában élő magyarság szivéhez is. Kodály Zoltán üzenete Tanulságos és felejthetetlen élmény marad számomra az a másfél óra, amit Kodály Zoltánnal, Sárikával és Ádám Jenővel együtt tölthettem ezen az 1962-es októberi koraestén — Budapesten. Fényképezés közben egy pillanatra eszembe villant, hogy búcsúzóul meg kellene kérdeznem: Mit üzen születésnapja közeledtével a kint élő magyarságnak? De amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is hessegettem magamtól a gondolatot. A 80 éves Kodály Zoltán üzenete nem volna más, mint ami volt tegnap és ami lesz holnap. Azt pedig naponként kézbeveheti minden magyar odahaza éppúgy, mint szerte a világban. Kodály Zoltán müveibe épitette és épiti bele üzeneteit. Psalmus Hungaricusa, vonósnégyesei, operái, kórusmüvei és táncait . . . mind, mind egy-egy üzenet hozzánk. Nemcsak ünnepi szórakozást nyújtanak, hanem nemesitik is a lelket. Intenek, feddnek, tanítanak és tolmácsolják Kodály Zoltán melódiamozaikokba épített üzenetét: Légy jobb, nemesebb, becsületesebb ember és légy igazibb, múltat tisztelőbb, áld ozat-vállalóbb és színesebb, magyarosabb magyar. Haranginé Juhász Antónia "A cigány, a legjava is: félmüvész, akkor van igazán elemében, mikor félmüvészetet játszik. Magyar tánczenét, "talp alá valót" alig lehet jobban előadni. Azonban az érzelmes dalokban nem tudom, hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében betegesen érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánko- dását fejezi ki, mint a magyar karaktert." — KODÁLY ZOLTÁN. KARÁCSONY JÓZSEF ATTILA VERSE Legalább húsz fok hideg van, szelek és emberek énekelnek, a lombok meghaltak, de született egy ember. meleg magvető hitünkről komolyan gondolkodnak a földek, az utcák biztos szerelemmel siető sziveket vezetnek, csak a szomorú szeretet latolgatja, hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, fa nélkül is befül az emberektől; de hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég s az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé. Vergilius és az ézsaiási jövendölés Vergilius, a nagy római költő egyéb jeles müvek mellett tiz úgynevezett “eclogát” irt. Ezeknek főszereplői pásztorok, akik az akkori idők fontos kérdéseit is beleszövik beszélgetéseikbe. Az egyik ilyen allegorikus idill, a IV. ecloga — melyet a költő Krisztus előtt 40-ben irt — egy isteni gyermek születését jövendöli meg, aki békét teremt a földön és boldogságot hoz az embereknek. Már az ókorban sokat vitatkoztak azon, hogy személy szerint gondolt-e valakire Vergilius, s ha igen, kire? A vélemények a mai napig is megoszlanak. Vannak, akik úgy vélik, hogy a költő Asinius Pollionak, a Kr. e. 40-ik év konzuljának, a hires politikusnak és írónak a fiában sejtette meg, vagy remélte a béke fejedelmét, amikor az isteni gyermek születéséről irt jövendölést. Mások szerint Vergilius nem gondolt egy bizonyos konkrét személyre, hanem mintegy az élettől, az istenektől várta, hogy a véres polgárháborúk után elkövetkezzék végre a mindenki által áhitott jobb kor egy jóságos fejedelem uralkodása alatt. A IV. ecloga tartalmilag sok tekintetben emlékeztet az Ézsaiás könyve 9-ik fejezetének 6-8 verseire: “Egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét csodálatosnak, erős Istennek, tanácsosnak, békesség fejedelmének. Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége.” — Éppen ezért a görög-római műveltségben nevelkedett ókori és középkori keresztyén olvasók kezdettől fogva nagy figyelmet szenteltek ennek az eclogának, Íróját pedig szinte az ó- testamentumi prófétáknak kijáró tisztelettel övezték. Egyes túlzók annyira ragadtatták magukat, hogy azt állították: Vergilius Jézus születését prófétába meg ebben az eclogában. Ez a feltevés teljesen valószínűtlen, mert semmi bizonyítékunk nincs arra vonatkozólag, hogy a költőnek mégcsak homályos értesülései is lettek volna az akkori zsidóság messiási váradalmairól. Jézus Vergilius halála után 19 évvel született. Ha a középkor lelkes Vergilius-hiveit nem is követjük abban a nézetükben, hogy a IV. ecloga megírásánál Isten Szentlelke olyan értelemben ihlette a költőt, hogy Jézus születését prófétába meg, annyit hálásan elismerünk, hogy a tiszta humanitás és Isten üdvtörténeti munkája sokszor nagyon közel áll egymáshoz.
