Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-01-01 / 1. szám
20 REFORMÁTUSOK LAPJA hogy az apró szeretetlenségek ne torzítsák az összesített képet. S ebben a nagy kompozícióban a hétköznapok problémáit próbatételeknek vette. Talán ez volt a titka annak, hogy mindig sikerült is kisimítania őket. Kiss Sándor az az ember volt, aki szeretett az lenni, aki volt. Akit a körülményei nem irányították, hanem tanították. Aki tisztában volt azzal, hogy az élet nemcsak nagyszabású tettekből áll, hanem apró obligációkból, szívességekből, párperces időfeláldozásokból is. Úgy élt, mint aki érezte, hogy ha nagy dolgokat szeretne elérni, az apró feladatok betöltése is lelki parancs, mert az hozza meg számára az egyensulyozottság szükséges érzését. Mindezekből mutatkozik, hogy Kiss Sándort nemcsak kellemes modora tette baráttá, testvérré sokak számára, de lelki karaktere is. Erényei. Nem régen találkoztam egy hires festővel. “Az anyám csókja formált belőlem festőt”, mondta. — Tudom, Sándor mögött is sok-sok gyermekkori féltőnevelő szó, csók és intelem állott, melyek egybe- fíizve, hátizsák helyett, utravalóivá lettek ötvenhatban. Anyja arca, hangja, tanácsai, mint fegyverek védték egész életében. Szeptember 1-én, az elmúlt ősszel, az első oldalon hozták hírül a napilapok annak a chicagói repülőszerencsétlenségnek a borzalmait, melyben 78 ember veszítette el életét. Köztük volt Sándor is. Mi az élet? Küldetés. Úgy élni addig és ahol vagyunk, hogy “az a saroknyi hely kevésbbé félelemkeltő és ke- vésbbé lelkiismeretlen legyen, mint amilyen volt, mielőtt mi odakerültünk”, mondja Huxley és érezzük, tudjuk: igaza van. Sándor élete példa erre. Küldetésben, követségben járt köztünk. Mint minden példaadásban, az ő egyéniségében is valami nem mindennapi, transzcendens erő élt. Építette, gazdagította környezetét. Ezért döbbentette meg halála olyan mélyen amerikai kollegáit és magyar barátait egyaránt. Megkülönböztetett tiszteletről és megbecsülésről beszél az a mód, ahogyan holttestét hazasegi- tették és ahogyan bánattól roskadozó édesanyja felé fordultak vigasz szókkal, anyagiakkal. Régen volt Kecskeméten utoljára ilyen megható temetés. Háromezer körül volt a száma azoknak, akik kikisérték Kiss Sándort utolsó útjára szeptember 20-án. Csák József hódmezővásárhelyi lelkész, Sándor nagybátyja János evangéliumának igéivel fordult az Ég felé a nyitott sirgödörnél. A rokonok, barátok mellett elmentek búcsút venni a régi iskolatársak is Pestről, Szentesről, csoportosan. “Az én utaim nem a ti utaltok”, olvasta Krisztus szavait az anyához irt levelemből Papp Géza esperes a gyászbeszédben. Vájjon mi volt Kiss Sándor életével és halálával az Úristen célja? Nem a mi dolgunk tudakozódni utána. De gondolatban álljunk meg a friss sir mellett. Sándor emléke nevelje bennünk egyéni felelősségérzésünket. Rólunk mintázza meg környezetünk a magyar ember arcát. A keresztyén ember arcát. Követségben, küldetésben élünk. Péter Erzsébet ★ ★ ★ Kiss Sándor 1933-ban született Szentesen. Ugyanott érettségizett 1951-ben. Egyetemet végzett számviteli szakon 1956-ban Budapesten. Mint banktisztviselő dolgozott a Pozsonyi úti Országos Takarék- pénztárnál odahaza és 1958—59-ben Pittsburgh, Pa.- ban. Utoljára a new yorki McCann Erickson Inc. vállalatnál volt tisztviselő. — Kiss Sándor 1950-ben megnyerte a nyugat-magyarországi ifjúi bajnokságot hátuszásban, 1954-ben a “Haladás ’ (egyetemisták) versenyén a 100 méteres hátuszást. KUTYÁK IRTA: SZABÓ LÖRINCZ Rettenetesek azok a kutyák, a kutyáitok odakint; ugráltak, fújtak, vicsorogtak, hogy a vendég itt van megint. Majdnem lehúztak örömükben, én meg gyáván s irtózva tűrtem, hogy, mig átvergődöm a kerten, kezemet nyalja a kicsi s minduntalan nyakamba lépjen a nagy, az a borjunagy Heki. Rettenetesek azok a kutyák, barátságuk is undorít. Ha tudnák, gondoltam, mit érzek, bezzeg nem fogadnának igy! Féltem, hazudtam — mit tehettem? Nevüket mondtam, hízelegtem, hidegrázósan veregettem a hátukat és szomorú, szomorú volt látni, hogy a szeretet mily vak és hiú. Még mcst is, mint gonosz kalandtól, hangosan dobog a szivem. Mit akarnak tőlem? Miért kell becsapnom őket becsleien! Hogy tolakodtak, hogy örültek! Nem tudják, hogy ami körülvett: csak szégyenem és szégyenük lett a meggyalázott szeretet, a szeretet, amely nem tudta, hogy kifelé mily szörnyeteg. Szeretni is veszély, barátom. Szánom, szégyellem magamat. Rossz helyt mi is hányszor kínáltuk szivünket tiz-husz év alatt! Más félt tőlünk s mi tolakodtunk, szereteti és mi iszonyodtunk, csak visszhangok közt ugattunk egymásra, mi meg a világ, mint odaki azok a szörnyetegek, azok a derék, jó kutyák.
