Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-01-01 / 1. szám

18 REFORMÁTUSOK LAPJA A közönség dermedten hallgatta a rebellis hangokat. Sedlnitzky, a rendőrfőnök halál- sápadtan meredt a császári páholy felé . . . Ferenc József az induló záróütemei alatt lassan megsimogatta az állát. Senki se mert tapsolni. A császár odafordult Liszthez: “Kérem, játssza el még egyszer. Én úgyis csak ritkán hallhatom.” “Ez csak felségeden múlik” — válaszolta Liszt Ferenc habozás nélkül, nyugodtan sze­mébe nézve az uralkodónak. Ha szobrász volnék, én ezt a Liszt arcot mintáznám meg a történelem számára. Dr. Spur Endre NÉPMŰVÉSZETI MŰKINCSEK Református népünk mindig szép­nek szerette látni templomát kivül- belül egyaránt. Ebben a törekvé­sében névtelen népművészeink fi­nom asszonykezei sok nagyszerűt alkottak. Isten áldásai és megpró­báltatásai gyakran adták kezükbe a tűt, fonalat, az egyszerű len­vásznat, vagy selyembrokádot, hogy dicsőítsék Nevét szép himzésekbsn. Népművészetünk kutatói megálla­pították, hogy a magyar református egyház kézimunkái, modernebb, át­fogó kifejezéssel élve “textilis mű­emlékei” felbecsülhetetlen jelentő­ségűek egész magyar iparmüvésze- tünk szempontjából. Elsősorban is azért, mert a múlt hasonló, világi műemlékei az idők folyamán el­kallódtak, megsemmisültek, mig eze­ket megőrizték kegyelettel az ek­lézsiák. A református urasztali térítők alapján az 1500-as évek végétől kezdve egészen napjainkig nyomon tudjuk követni a magyar hímzés történetét. Szószéki térítők­kel sokszor előfordult, hogy a régi térítőkre bontották rá az újat, majd később ismét másikat. Megtörtént zz is, hogy tizennégy ilyen egy­másra borított terítő alatt meg­maradt a legrégibb és legértéke­sebb. A reformáció korából való temp­lomi textilis műemlékeinket török hatás jellemzi. A feltételezések sok­ban magyarázatot adnak. így első­sorban azt, hogy ebben a művészet­ben a magyarság régen elfelejtett, ősi művészetére ismer s ezért for­dul érdeklődéssel e felé a stilus felé. A Nagykunságban történt ása­tások ősi és szintén keleti kun párnákat hoztak napfényre, melyek stílusukban ezt a 16-ik századdal nálunk virágzásnak induló művé­szetet tükrözik. Az ilyen stilusu urasztali térítőkét jellemzi a keleti motívumokkal gazdag növénydiszi- tés. Legősibb formájában külön­álló egyes motívumok ezek, ame­lyek szőnyegmintára emlékeztetnek, vagy folyamatosan elhelyezett, ka­nyargó indákról nyíló exotikus vi­rágok és levelek. Vászon, selyem és batiszt alapon: lapos, kereszt, lánc és száröltéssel. Az arany, ezüst, színes selyemfonállal készült nagyobb minták a terítő négy sar­kán helyezkednek el. A legtöbbször csigavonalban körbekunkorodó le­veles szárak végén csodálatos szép­ségű gránátalma, szekfü, tulipán, vagy valamilyen meghatározhatatlan virág pompázik. Sokszor közös tő­ből hajtanak ki ugyanezek a virá­gok részarányos mintákkal. Ebből a korból műkincsnek számit többek között a Lorántffy Zsuzsánna feje­delemasszony által 1650-ben hímzett urasztali terítő. A hímzett urasztali térítők mel­lett jelentősek a csipkéből készült térítők. A vagdalásos, a tűvel varrt, a rece- és vert csipketeritők szép­ség tekintetében semmiben sem ma­radtak el a hímzettek mellett. Nagyon sok terítő fejedelmi, fő­rangú, nemesi származású gyüleke­zeti tag adományaképpen került a templomba. De ezek mellett min­denütt ott találhatók és éppoly meg­becsült helyet foglalnak el a népi hímzés és szövés emlékei. A ma­gyar parasztság szápiránti érzéke, ösztönös himzőmüvészete az urasz­tali térítőkön is megmutatkozott.' A legrégibb szőttesek, népi hímzések mintái a magyar református temp­lomokban maradtak fenn s onnan kerültek át párnavégekre, lepedő­szélekre. Sajnos, a múlt század legvégén a református egyház nagyrészben megszakította több évszázados kap­csolatát ezzel a művészi múlttal. Helyette egy általános szószéki és urasztali térítőt tett uniformissá, melyben már semmi népi motívum nincs. Ez rendszerint piros bár­sonyra arannyal hímzett kalász és szőlőfürt. A kutatók szerint ez a sablonos egyházi textilis stilus csak 1890 után terjedt el. (—> BOLONDOZOL TE PÁL Midőn Felsőbüki Nagy Pál az 1807-i országgyűlésen egy beszédé­ben lelkesen védelmezte az elnyo­mott jobbágyságot és merészen ostorozta a nyomorult közállapo­tokat, Báró Vay József ezzel a bibliai igével vágott szavába: — Insanis, Paule! (“Bolondozol te Pál!” — Apóst. csel. 26:24.) Nagy Pál azonban nemcsak ki­váló politikus, hanem kiváló biblia­ismerő is volt, mert legott a kö­vetkező verssel válaszolt a közbe­szólónak: — Non insanio, optime Feste, séd veritatis et sorbietatis verba loquor. (“Nem bolondozom, nemes Festus, hanem igaz és józan be­szédeket szólok.’) r----— ---------------------------------------------------------------------------v Mire való a templomok tetején a kakas? Hogy midőn látják a bűnösök, emlékezzenek meg arról, bogy a kakasszóra a Krisztust megtagadó Péter megtért, ők is térjenek meg s kegyelmet nyernek. A próféták és apos­tolok írásaitól gyönyörűséges kakasszó ez: “Serkenj fel te, ki aluszol és kelj fel a halálból és megvilágosodik neked a Krisztus BŐD PÉTER, 1760 v_________________________________________________________________________^

Next

/
Oldalképek
Tartalom