Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-10-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 0 A történelmi kálviniamus nyom» dókáin: református gyülekezeti építés szolgálatában “TISZTELD ATYÁDAT ÁS ANYÁDAT, HOGY HOSSZÚ IDEIG ÉLJ AZON A FÖLDÖN, AMELYET AZ UR A TE ISTENED ÁD TENÉKED” (II. Mózes 20:12) IV. RÉSZ (Befejezés) Nekem ilyen apám volt. Gyengeségeiért bőségesen kárpótolt a gondviselő kegyelem nagyapáim, déd, ük apáim erejével, anyám nagyanyáim kedves szerelmével. S ha megállnák a pécsi és a drávaszabolcsi temető kertben dehogy panaszkodnék!! Csendesen énekelném őseim zsoltárait és dicséreteit. Megköszönném nekik, hogy emberileg szólva a legjobbat adták s a gondviselő kegyelem jól vezette életemet, amikor az ő életfájukba oltattam bele, s abból nőttem ki. S ők bizonyára haló poraikban is megbiztató, bátorító szeretettel néznek felém (kálvinista romantika). Egy a Paálok között bizony túl messze kalandozott s a pesti theológián, emberi számitás szerint, nem lesz negyedik nemzedékbeli Paál, akit talán egy öreg professzor éppen úgy felismerne mint engem megismert az öreg Marton Sándor nagybátyám után!! S ki tudja a baranyai, vagy nógrádverőczei sirkertekben egy hely üresen marad. Paál Zsuzsika és Paál Viktória — hol maradt a fiú gyermek? — már az uj világban fognak álmodni apjuk szavai után a vándor Paálokról, akik hol itt, hol ott hazát kerestek és találtak, de, akik tudták hogy itt nekünk nincs maradandó városunk. De ezt az életet hittel, bizodalommal, hálaadással és reménységgel megbecsüljük és éljük Isten dicsőségére, tudván, hogy az ötödik parancsolat igaz. Aki atyját és anyját tiszteli, annak hosszú esztendőket biztosit a gondviselés úgy az általános, mint a különös kegyelem világában. Mert ez az élet rendje és a nemzedékek családfájának törvénye. Ezeket a sorokat pedig én fiúi tisztelettel és szeretettel az én édesapám Paál Zoltán református kántor tanitó ur emlékére Írtam. Te kedves olvasóm bizonyára elnézed, hogy ez bizony gyermekes, nagyon egyszerű és töredezett irás. Hogyan is Írhatna másképpen a fiú édesapjáról, édesanyjáról, nagyszüleiről, őseiről? NOVEMBER 4 CARLJ KEILHAU VERSE Norvégből fordította: KOCSIS GÁBOR A holt szabadság gyanta-ágya mellett állunk szégyenbe fagyva. Viaszszin arcú, félig szinte gyermek, mindentől elhagyatva. A frázisok merev nyelvünkre fagytak, hisz némasága reánk vall: Mi hagytuk őt a győri utca-sarkon Judás-csók árulással. Amíg vihar volt, egyikünk se gondolt csak éppen önmagára s november vad szelében igy maradtunk árvábbak, mint az árva. SPÁRTA Van egy történet a régi nagy Spárta egyik királyáról. Mikor egy idegen először látogatta meg a vad fekvésű országot, elcsodálkozott, hogy a fővárost nem védik falak. Megkérdezte: “Hol vannak Spárta falai?” A király karon fogva az ablakhoz vezette az idegent, s kimutatott a gyakorló térre, ahol fegyelmezett sorokban álltak Spárta katonái. “Itt vannak Spárta falai — mondotta — tízezer hűséges harcos, mindannyi egy-egy élő kő . . .” Az ötvenéves jubileum csúcsán ennek a gyülekezetnek is ezt kell megértenie. Mert az igazi egyház nem fából és kövekből épül. “Nem tudjá- tok-é, hogy Isten temploma VAGYTOK TI, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (1. Kor. 3:16.j “Mivelhogy Ízleltétek, hogy jóságos az Ur, járuljatok Hozzá mint ÉLŐ KŐHÖZ, ti magatok is MINT ÉLŐ KÖVEK felépülvén lelki házzá . . .” (II. Pét. 2:4-5.; (A south norwalki egyház értesítőjéből)
