Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-07-01 / 7. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA általános keresztyénség, vagy normativ világ- kálvinizmus sincs. Van ellenben körte, alma, banán — mint ahogyan van német, angol, magyar református. “Magyar református örök- ség”-ünkben a magyar jelző nem erény és nem kiváltság, hanem adottság; a református jelző nem olyan családi jelző, amely elválaszt Krisztus egy közönséges anyaszentegyházától, hanem amely adottságom hitbeli stilusát jelzi a közösen vivott harcban; az örökség sem valami minden időre megfogalmazható, statikus, állandó birtok, amit őrizni kell, mint a nemesség kutyabőrét vagy szerelmesünk hervadó rózsáját, hanem inkább egy Ítéletben és kegyelemben szüntelen megújuló magatartás az élő Isten itt és most szóló szavának engedelmes teljesítésére. Én legalább is úgy látom, hogy Isten Igéjében örökség cimen szerepel az Ígéret földje, a választott nép, a szövetségi viszony, az Úristen maga, s csak amikor rájövünk arra, hogy Isten a mi örökségünk, mi pedig az ő öröksége vagyunk (Sir. 3:24, Jer. 50:11), dereng fel előttünk problémánk igazi távlata. Örökségünk csak annyiban állandó, amennyiben az Úristen állandó, egyébként a kor, hely és helyzet szerint változik az, már amennyiben van bátorságunk meghallani és engedelmesen teljesíteni Urunk parancsát. — Mindebből nyilvánvaló talán miért olyan nehéz megfogalmazni azt, hogy mi a magyar református örökség. Egyfelől a magyar nemzet hivatása és küldetése tisztázatlan theológiai fogalom, másfelől amikor az egyház Magyar- országon engedelmeskedett a Fejnek, ezt nem sablonos sémák szerint kellett tennie, hanem mindig a hit aktuális parancsa szerint. Hiszen különösen a református ember tudja azt, hogy Isten előtt kedvessé nem a szokásokhoz, hagyományokhoz való túlbuzgó ragaszkodás tesz (Saul igy találtatott Isten ellen harcolónak), hanem inkább az, hogy szüntelen kész vagyok reformálni magamat Isten élő Igéje szerint. Hitben vállalni azt a helyet, amelyet Magyar- országnak neveznek, Isten akarata szerint szolgálni azt a népet, amelyet magyarnak hívnak, bizonyságot tenni az evangélium hatalmáról abban a helyzetben, amelybe Isten állított bennünket: vájjon nem ezekben kell keresnünk magyar református örökségünket, ki tudná ezt egyszer s mindenkorra meghatározni és eldönteni? Szerintem a magyar református örökség egy olyan hitbeli életstílus, amelyben Istennek Magyarországon élő egyháza harcolta, ma is harcolja és hisszük, hogy az Úristen tanácsa szerint való időkig harcolni is fogja a Fejnek való engedelmesség szent elkötelezettségét. Ez a harc természetszerűleg kialakított sok olyan vonást, amit joggal lehet magyar reformátusnak nevezni — “a magyar Kálvin kutatóknak kell megállapitaniok” miben különbözik ez másnemzetiségü kálvinizmustól (Ravasz) — de azt sohasem szabad elfelejtenünk, hogy nem azok Ábrahám örökösei, akik Ábrahám magvából valók, hanem akik Ábrahám hitéből valók. Lehet valaki jó magyar, de nem jó református, mint ahogy lehet valaki jó református is, de nem jó magyar. A magyar református egyszerre mindkettő! Ha jó ösvényen tapogatóztunk és az örökséget egy helyhez, korhoz és helyzethez kötött hitbeli életstílusnak láttuk, akkor nekünk amerikai diaspórában élő magyar reformátusoknak fel kell tennünk Rákhel és Lea kérdését: “Vájjon vagyon-e még nékünk valami részünk és örökségünk a mi atyánk házában?” (Gén. 31:14.) Vájjon nem veszedelmes útvesztőbe jutunk-e, ha diaspóra helyzetünkben a nemzet vagy a kisebbség pózában kívánunk tetszelegni a helyett, hogy sajátos diaspóra helyzetünket, sajátos diaspóra feladatainkat próbálnánk Isten színe előtt felmérni és teljesíteni. Mi a mi magyar református örökségünk az amerikai diaspórában? Az-e, hogy Amerikában minden hithü magyar reformátusnak ghettóban kell élnie mindaddig, mig ketté nem válik az Atlanti Óceán és uj Mózésünk száraz lábbal vissza nem vezet bennünket az ígéret Földjére, Magyarországra? Ebben látni egyházi feladatunkat itt és most, szerintem megtagadása az igazi magyar református örökségnek. Én úgy látom, nekünk el kell fogadni, hogy mi sem nem magyar nemzet, sem nem magyar kisebbség vagyunk itt Amerikában, hanem “a nemzet testéről leszakadt és idegen mivelődésbe szétszórt egyének és csoportok történelmi szervezete” (Ravasz), vagyis magyar diaspóra. Helyzetünk kritikus, de EBBEN a helyzetben megérteni Isten akaratát és azt hűséggel teljesíteni, mint tették a mi őseink Magyarországon, szerintem ez a mi református örökségünk a diaspórában. Természetesen helyzetünknek vannak vonatkozásai, feladatai saját gyülekezeteinken túl más amerikai magyar közösségekhez, a magyar nemzethez, a magyar kisebbséghez, a világban szétszórt magyar véreinkhez, sőt az amerikai pluralisztikus társadalom építéséhez is, de az elsődleges viszonyulás — ha az örökség ujtestamentumi vonatkozásait komolyan vesszük — mégis csak az, hogy megtudhassuk, mi az Isten elhívásának a reménysége, mi az ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között. (Ef. 1:18.) Mi az akarata számunkra itt és most? Van-e erre alázatunk, hitünk és bátorságunk? Bütösi János ★ ★ ★ Az itt közölt cikk bevezető előadásként hangzott el a Keleti Lelkészkörzet éveleji gyűlésén New Yorkban. Az előadó nem kimeríteni akarta a problémát, hanem további gondolatokat ébreszteni a körzet tagjaiban.
