Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-05-01 / 5. szám
22 REFORMÁTUSOK LAPJA A kimutatásban nem szerepel a South Wisconsin kerülethez tartozó Milwaukee és Racine adománya a theológiai iskolákra. A kerület csak a második év végén (1961 december) fogja közölni a végösszeget. Az “Apportionment”-et az amerikai kerületekhez tartozó tizenkét (12) magyar egyház 52 százalékban teljesítette 1960-ban. Dr. Harangi László TARTSD MEG AMI NÁLAD VAN (Folytatás az 5-ik oldalról) vallásra indit, a kegyelem részesévé tesz, s ezáltal elfordít a múló és romlandó világtól és belegyöke- reztet az örökkévalóba. Uj életem igazi szépségeket mutat nekem, érzem az imádság örömét, az Isten társaságának örömét, mindezt összefoglalom azzal, hogy Krisztus belső, titokzatos élettársam lett. Ennek a hatása egészen apró dolgokig meglátszik rajtam. Helyes ismeretre vezet az ember minősége és helye felől. Nem fogok embert imádni, mert testvérem, de nem fogok embert lenézni, mert testvérem. Nem fogok embert szolgálni, mert egyedül Istennek szolgálok és nem fogok emberen uralkodni, mert Isten uralkodik mindnyájunk felett. A református ember sohasem lehet lakáj és sohasem lehet kényur. Nem fogózom teremtményeknek a dicsőítésébe, nincsenek csodatévő szentjeim, de vannak nagy, áldott tanítómestereim. Nincsenek szent tárgyaim, szent helyeim, de tapasztalom, hogy a Szentlélek fölséges művész és rajtam is dolgozik. Ezt a hitet el akarják ragadni tőlem. Először a hitetlenség. Azért nagy tanúság: ne játszódj a hit dolgával, ne segíts azoknak, akik azt el akarják venni. Minden gúny, amit a hitre mondasz, minden káromlás és minden tagadás az istentelenek titkos szövetségese. De van egy másik veszedelem is: a közömbösség. Nemcsak erőszakkal lehet elvenni valamit, el lehet venni szép szóval is. A róka nem erőszakkal vette el a hollótól a sajtot, s az ifjúság leikéből nem erőszakkal ölik ki az igaz hit tanítását. Elveszíthetem azt akkor, ha egykedvüvé, viszonylagossá válók, ha nekem mindegy, van-e templom, szól-e az Igehirdetés, jár-e oda a gyermekem? Ha unalmasnak és akár a tudásommal, akár a műveltségemmel, akár az előkelő voltommal összeférhetetlennek tartom az Igét hallgatni, a sákramentumokkal élni. így jutunk el odáig, hogy világnézeti alapon észrevétlenül is elveszítjük, ami nálunk van. Elveszíthetjük egy humanista, racionális felvilágosodott- sággal, amely arról beszél, hogy az ember magában véve jó is, szép is, igaz is, hogy igaz az, ami természetes, hogy a nevelés mindenható és olyanná alakítja az embereket, amilyenné nekünk tetszik, hogy nincs szükség Istenre sem a tudományban, sem a nevelésben, sem a politikában, sem a lelkem belső világában. De van egy harmadik veszedelem: a környezet alakiló hatalma. Mi magyar reformátusok kisebbség vagyunk. A kisebbséget az jellemzi, hogy a többséggel szemben védekeznie kell. Ha nem védi magát, prédául esik. Mi tiszteljük a mások hitét, de igazPOSTALÁDA LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ "Őszinte örömmel gratulálunk fordulatos, színes, értékes és érdekes Lapodhoz ...” — Nt. Kovács Imre, New York, N. Y. ★ ★ ★ “. . . A Ref. Lapja most érkezett. Igen jó! . . .’ Nt. Borsay László, Springdale, Pa. ★ ★ ★ "Nagyon megszerettük a Reformátusok Lapját még Németországban és azóta is mindig elolvassuk. A feleségem még a gyárba is, a munkahelyére is elviszi és ebédszünetben olvassa el, ha nem ér reá máskor. Nagyon építő és Istenhez vezető írások vannak benne, ami sokat ér ebben az Istentől elfordult defetizmus- sal teli világban.” — Mikié Mihály, Kalamazoo, Mich. ★ ★ ★ "A Reformátusok Lapja az én kedves újságom, mindig nagyon várom, mert sokszor megvigasztal, mert sok szép és jó van benne, úgy hogy kétszer is elolvasom.” — Sáry Károlyné, Chicago, 111. nak a magunkét tartjuk. Mi a mások meggyőződését megbeszéljük, de a magunk hite dolgában nem alkuszunk. Ha egyszer történetileg a fehérfalu templom vakító tisztasága néma hitvallás volt a reformátusoknál, mi a magunkét nem festjük ki bármily művészi képekkel, s bármennyire tisztára bizonyítható, hogy vannak képek, amelyek nem esnek a tízparancsolat tilalma alá. Ha egyszer úgy vettük atyáinktól, hogy templomainkon kereszt nincs, nem tesszük fel, bármilyen tiszteletreméltó és drága jelvénynek tartsuk magában véve a keresztet. Semmit sem teszünk mimikriből, alkalmazkodásból: mindent azért leszünk, hogy hitünket megváltjuk és kifejezzük vele. Az Ige az, mi megvéd az észrevétlen benső el- katolizálódás veszedelme ellen. Vájjon nem fenyegeti-e a református egyházat, hogy irigyeljük és túlbecsüljük az intézményt, pedig mi intézménnyel szemben lelki egyház akarunk lenni. Vájjon nem harcolunk-e túlságosan sokat a papi rend tekintélyéért, kiváltságáért, különböző igényéért, mi akik az egyetemes papság elve alapján végezzük az élet nagy áldozatát, s Istentől elhívott férfiakat csak lelki tanítósággal bízunk meg? Vájjon nem történik-e meg, hogy az igehirdetés hallható misévé válik? Vájjon nem két világban élek, egy rituálisban vasárnap és egy profánban? Papja vagyok-e én saját családomnak? Hány presbiterünk van, akinek mindennapi tápláléka a Szentirás, aki a maga házanépe között írást olvas és imádkozik? Milyen veszedelem fenyegeti a mi koronánkat és milyen borzasztó dolog, kívülről harcban állani és osztozkodni, ugyanakkor belülről a reformáció előtti állapotba: a katolikus kegyesség fokára esni vissza. Az Igében azt mondja az Ur: íme, eljövök hamar. Ezzel az igével az Ur ítéletidőt, számbavételt, végső próbatételt helyez kilátásba. Én azt hiszem, hogy mi már benne vagyunk ebben az ítéletben. Ez azt jelenti, hogy halogatni való idő nincs, jó lesz tisztázni lelkűnknek és sorsunknak az ügyét.
