Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-03-15 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 Fokozatosan csendesedik el a ház. A reggeli lázas tevékenység, zaj egyre halkul. A “nagy fiuk” mennek el először az iskolába, azután az uram int búcsút az autóból, megy megkezdeni a napi munkát. A baba tisztába öltöztetve issza a reggeli tejét. Gáborka letelepedett a televizió elé nézni a gyermek programmokat. Elmosom a reggeli edényt. Felveszem a szétszórt ruhákat, összeszedem a mosnivalót. Csend, nyugalom vesz körül. Simán forognak a rendes munkanapom kerekei. Megszokott mozdulatokkal igazitom el az ágyakat, fényesitem a csapokat és az első “futam” után jó érzéssel ülök le. Most jön az a drága pár perc, amikor a jó Istennel leszünk kettesben, amikor átbeszéljük a tegnapot, a mát. Most szeretném megtartani az áhítatomat. Előveszem a bibliát és a bibliaolvasó kalauzt. Automatikusan olvasom: “Február 18, csütörtök.” Egyszerre, mint villám csap át rajtam a gondolat: Február 18! Ez volt édesanyám életének az utolsó napja! Igen! Egy évvel ezelőtt ennek a napnak az estélyén feküdt le és szenderült álomra, melyből csak a túlvilágon, az örök hazában ébredt fel. Idegen, közönyös hang betűzte be nekem a hirt. A hirt, hogy aki évekkel ezelőtt a szive alatt hordozott, akit én a szivemben hordozok, nincs többé az élők sorában. Mentek, jöttek a levelek. Kezemben van az imakönyv, amiből élete utolsó estélyén olvasgatott. Tudom, hogy hol járt az nap, ki volt az utolsó, akinek “Nyugodalmas jó jó éjt- szakát” kivánt. Igyekszem összerakni a darabokat és kialakítani a képet: édesanyám utolsó napját. Próbálom, de nem sikerül, a kép nagyon hézagos, hiszen mennyivel több az, amit érzünk, vagy amit gondolunk annál, amit teszünk. Vájjon mi az amit nem mondott, amit esetleg csak nekem, egyetlen gyermekének mondott volna el, ha ott lehettem volna mellette. Próbálok visszaemlékezni, vájjon én mit éreztem, mit csináltam azon a napon? Emlékezetem cserben hagy. Nem tudom, mit éreztem, mit tettem — csak azt tudom jól, hogy mi az, amit nem tettem. Nem csomagoltam be a csomagot haza az nap sem, pedig már minden darabja együtt volt, csak egy kis időt kellett volna szakítani rá, nem írtam levelet, pedig tudtam, hogy már nagyon várja. Talán (jaj Istenem!) egész nap még csak eszembe sem jutott az édesanyám. Igen, ez igy szokott lenni. Valaki hirtelen elmegy tőlünk s mi ittmaradunk szomorú bűntudattal. Oh, ha még egyszer, csak egyszer, alkalmam lenne, ha csak egy napra is: az utolsó napra, visszahozni édesanyámat, mennyi mindent is csinálnék! Elmondanám, hogy menynyire szeretem, mennyire hálás vagyok sok jóságáért. Megfelelnék minden apró kérdésére, amire a válasz olyan sokszor elmaradt. Beszélnék az unokákról, kacagnék, hogy Ő is kacagjon, hogy elfelejtessem Vele azt a szomorúságot, amit az egyedülmaradás okozott Neki. Megtenném, de nem lehet. Elkéstem. Még az is jó lenne, ha egy pár szál virággal a temetőbe kimehetnék és egy félrekuszó borostyánt megigazíthatnék a sirhalmán. Ezt sem lehet. Milyen fájdalmas a távolság! Istenem hát akkor mi van? Én már semmit sem tehetek ezzel az elintézetlen érzéssel, ezzel a bűntudattal ami bennem van?! Folyik a könnyem. Csend van. Egyszerre egy halk hang megszólal a szivemben: “Add nekem gyermekem! Add nekem a te szomorúságodat, a te elintézetlen érzéseidet. Add nekem, hiszen én azért jöttem, hogy elvegyem tőled. Te kelj fel és azt a szeretetet, amit nem fejeztél ki a múltban édesanyádnak, fejezd ki azoknak, akik körülötted vannak. Élj minden nap úgy, mintha csak ma tudnál bol- dogitani, szeretni, megbocsátani és bocsánatot kérni. Élj minden nap úgy, mintha ez lenne az utolsó nap.” A kis baba megitta a tejét. Gyere Kicsim játszunk egy kicsit “kerekecske dombocska”. Cseng az édes gyermek-kacagás! Gáborkával meg összeállítjuk az összerakható játékot. Ki tud többet énekelni, Szivem?! “Debrecenbe kéne menni . . .” Száll az ének! Sül a tészta az iskolás fiaimnak. Hadd egyenek, mikor farkas éhesen hazaérkeznek és a szemük már az ajtóból izgatottan keresi a süteményes tálat. Újra összeszedjük a lakást, hogy a sok ember buját-baját hallgató párom szép otthont találjon. Az autó-ajtó becsapódik: “Apa! Itt van apa!” Milyen jó végignézni egy boldog, szerető családon és felfohászkodni egy kis cinkos mosollyal a legjobb Baráthoz: “Köszönöm Uram, hogy megtanítottál élni!” Csikesz Tiborné “A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt, És néha — legszebb perceinkben — A színéből is — valamit.” (Reményik Sándor)
