Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-02-01 / 3. szám
ILMHUfíST COLLEGFiuo tot umfíy REFORMÁTUSOK * LAPJA Hungarian Reformed Relíeíou^ Paper ^Pounded in |9oo eVANOeLICAL AND RGFORMGD CHURCHunitcd church^christ Volume LX., Number 3. OBERLIN, OHIO February 1, 1960. ÜDVÖZLÖM 3* . : :r: : 7#57 (Wf tiszteletes urban a hetedik papomat! köszöntött meleg készoritással Zákány István nyolc esz- 't tendövel ezelőtt a pittsburglú templom ajtajában. Szavaiban, hanghordozásában benne volt a fel- 3 vidéki ember paptisztelete, a múlt muzsikája, vándor és megfáradt magyarok öröme. Nyolcvan éves volt már akkor is, s a hatalmas, tagbaszakadt emberből, csodálatos volt hallani, hogyan törtek fel kora ifjúsága éveinek megőrzött emlékdarabjai. Lehetséges volna, hogy az idősek az évtizedek folyamán szivükben felgyülemlett emlék-képekkel is úgy vannak, mint fizikai látásukkal: a távolabbit, a messzebb lévőt látják tisztábban? Zákány István sokszor visszajárt gondolatban a Bates Street-re, ahol boldog verejtékezéssel segítette ásni az első templom fimdamentomát. Leányánál lakott öregségében, oda jártam hozzá későbben úrvacsorát osztani. Hát mégsem a tiszteletes ur fog eltemetni engem . . . pedig azt szerettem volna! —- szorította meg bucsuzásra a kezemet, amikor karácsonykor utoljára nála voltam. Mosollyal elodáztam a választ. Zákány István szemei őszinteséget sugároztak: ... én csak szerettem volna . . .- Az Úristen szabja ki az időt. — Tudom, tiszteletes ur. Az Úristen szabta ki valóban idejét. Ő felelt szavaira helyettem, amikor tiz nappal beszélgetésünk után, 88 éves korában magához hívta az örök Hazába a templomépitő sajó- vámosi Zákány Istvánt, aki sokszor tett bizonyságot szavaiban afelől, hogy a halál egy arany kulcs, mely megnyitja számára egykor az örök- életet.-k ~k ~k Tóth néni kis háza a hatalmas kohók füst- tengerében áll a meredek hegytetőn. Lábai már dagadtaik, üszkösek, tipegve tud csak járni, Fekete kendője elmaradhatatlan fejéről s rebbent tekintettel kémlel ki az ablakon: ki kopog? A lelkész az ő számára az “Urnák szolgája”: boldog-sietve törüli le kötőjével az asztalt, a széket. Hozta Isten! . . . tessék . . . tessék csak . . . Sokszor ejt csodálatba Isten világa, habkönnyű lepkéknek megmaradása egyetlen zöld levél oltalmában, amikor árvíz pusztít, vihar tombol. Mint Tóth néni. Egyedül él. Az acélváros lármája, lüktetése, az öregség és egyedüllét gondjai nem érintik, mintha nem is tudna róluk. Árvaságában csak az Isten kezét fogja. Annak kezét, aki “erőssége a szegénynek szorongatásá- ban, a szélvész ellen oltalom s árnyék a hévség ellen.” Előttem Krisztus testének és vérének jegyei, olvasom a szereztetési Igéket, Tóth néni azokat is tudja kívülről és ismétel minden szót utánam. Elhagyatottságában az Ur vacsorája gazdag vendégséget jelent számára, mely után szüntelen vágyakozik. “A mi mindennapi kenyerünket . . .” következnek ajkunkra a szavak az Ur imájából. Várok, had mondja utánam az ő édes becskeházi nyelvén, szegénységének minden szerénységével: “A mi mindennapi kenyérkénket add meg nekünk naponként . . Adja is, adja is meg a Mindenható s ke
