Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-05-15 / 10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 Kínában a fehér ember még mindig bámulás tárgya, nem a nagy városokban, kikötőkben ugyan, de a kis városokban, falvakban, eldugott helyeken. A gyermekek félelemmel szaladnak el egy fehér ember láttán, kiáltván: “jön a fehér ördög!” s rövidesen kiváncsi tömeg csődül össze kapukban, vagy az utcán s valóban megbámulják a jövevényt. Egyszer egy kis leánykát akartam átsegíteni az utón, hogy egy rohanó lovas szekér el ne üsse, úgy megrémült a gyermek tőlem, hogy éppen a lovak lábai előtt esett a sárba. Úgy megijedtem én is, hogy többet sohasem próbálkoztam emberek testi életét menteni. Általában nagyon kiváncsiak voltak arra, hogyan él a fehér ember, milyen a háza, mit eszik, mivel eszik, milyen az ágya — ami neki nincs — hogy öltözködik stb. Egy alkalommal egy asszony jött el a misszió állomásra, minket meglátogatni, aki még soha sem járt külföldi ember otthonában. Hsü Tháj-Tháj asszonyság, nem volt még keresztyén, de igen érdeklődött az Evangélium iránt, istentiszteletekre, bibliaórákra, imaórákra szorgalmasan eljárt. A szolga bevezette, megállt a küszöbön, körül nézett a nappali szobánkban, melynek díszét magyar kézimunka térítők, diványpárnák adták és sok virág a kertből. Üdvözlések, udvarias hajlon- gások után felegyenesedett és azt mondta: “Ilyen szép lehet a Mennyország is.” Megdöbbentett amit mondott s hirtelen valahogy elszégyeltem magam. Hsü asszonyság aztán megnézte a szobákat, halkan, csendesen tipegett körbe, végre a gyermekeket vizsgálta aprójára, kigombolta a kabátkájukat s megszólalt nagy csodálkozással: “milyen tiszta az alsó ruhájuk!” Aztán leült a felajánlott szék szélére, bekötött apró lábáit kissé szétvetette, hogy egy kis támasztékot kapjon, vékony, hosszú kezeit az ölében összekulcsolta és megindult tudakozódása. — Tiszteletre méltó Úrnő — kezdte — szeretnék egy pár dolgot megkérdezni, ha meg nem sérteném. Élnek-e a szüleik? — Igen . . . (akkor még éltek). — Van-e testvérük, rokonuk otthon? — Vannak és hála Istennek még sokan. — Nem sajnálták-e otthon hagyni őket? Hiszen nemigen mehetnek haza látogatóba. — Nem! — volt a rövid válaszom. —• Tiszteletre méltó, van-e honvágya? — Vágyom utánuk nagyon, de nincs az a kínzó honvágyam. Itt az otthonom most, itt a családom és munkám is. — Hogy is jöttek el ilyen messze távol hazától, távol szülőktől? — Nem jöttünk mi magunktól, minket küldtek. — Ki és miért küldte? — Az Ur Jézus Krisztus küldött (Máté 28:19-20), hogy az Ő drága Evangéliumát, az Öröm-hirt másokkal is közöljük. Az Öröm-hir pedig az, hogy nekünk élő, Megváltó Urunk van, Aki azért jött, hogy minket az Ő drága vérével megváltson a bűnnek hatalmától. Azért jött, hogy elvegye félelmünket, békességet, reménységet adjon a szivünkbe. A.zért jött, hogy megmutassa, hogy minket az Isten szeret és nem akarja, hogy elvesszünk. Velünk van ma is Szent Lelke által, hogy el ne csüggedjünk ennek a földi életnek nyomorúságai között. Mi csak bizonyságot teszünk erről az Evangéliumról. — Tiszteletre méltó Úrnő — csendült fel az asszony hangja — nagyon drága kell legyen az az Evangélium számukra, melyért hazát, szülőt, nyugodt életet, mindent ott hagytak. És drága lett az Evangélium Hsü Tháj- Tháj számára is. Csend ült a szobára s mig Hsü asszonyság szeme újra végig siklott a bútorokon, én boldog voltam, hogy ez a kínai asszony olyan csodálatos egyszerűséggel látta és fogalmazta meg missziói küldetésünk egyetlen okát. Babos Sándorné MIT ADOTT PÜNKÖSD A VILÁGNAK? Lelket kapott Pünkösdkor az ember, olyan Lelket, amely a láthatatlan világ dolgait láthatókká és érthetőkké tette újra. Ahol Szentlélek van, ott nem lehet többé mondani: engem nem érdekelnek Isten dolgai. Akár akarjuk, akár nem, kényszerítve vagyunk, hogy érdekeljenek. Amikor a Szentlélek elfog bennünket, egyszerre uralkodó érzés lesz rajtunk, hogy nem mellékes többé az, amit Isten akar, hanem az a mellékes, amit mi akarunk. Pünkösd a világ és az élet központjába állította Krisztust. “Az egyház ma az egész világon a modern ember elvilágiasodásának problémájával foglalkozik. Pedig talán jobban tenné, ha — legalább is első helyen — a saját maga elvilágiasodásának problémájával foglalkoznék.” Barth Károly