Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-01 / 1. szám
EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH Volume LX., Number 1. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Jan. 1, 1960. ISTEN A PÁSZTORUNK! “Az Úr az én pásztorom . . . Mi az Ő népe és az Ő legelőjének nyája vagyunk!” (Zsoltárok Könyve 23:1 és 100:3.) A huszonharmadik zsoltárról méltán mondták, hogy olyan élettörténet, amelyik jól végződik. Ezt a történetet azonban a maga teljes igazában csak úgy lehet megérteni, ha világosságot vetünk arra a viszonyra, ami a Közép- Keleten a pásztor és az ő nyája között fennáll. A juhok ismerik a pásztorukat. Ismerik az ő hívási módját, mert minden pásztornak megvan a maga egészen külön sajátos hívási módja. Nemcsak azt, hanem még a Mester hívó szavának a hanghordozását, hangja rezgését is ismerik, úgy hogy azt hiába próbálná meg utánozni az idegen vagy a tolvaj. Sőt még ha meg is némúlna a pásztor, a juhok még akkor is tudnának válaszolni az ő személyes hívására, mert mindegyik pásztor a maga egészen egyéni és egyedüli bánásmódjával kezeli a juhokat. Az egyik játszani szeret velük; a másik inkább magukra hagyja őket. Az egyik rendelkezik velük — a másik inkább rájuk hagyja. Az egyik hajtja a juhait — a másik vezeti őket. Akármilyen a pásztor magaviseleté és kifejezésmódja, a juhok megbecsülik az ő gondozását és felelnek a hívására, elfogadják a vezetését. A pásztor is ismeri az ő nyáját. Olyan meghitten és egyénenként ismeri őket, hogy legtöbbjüket azon a néven szólítja, amit ő adott nekik. Ezek a nevek mindig a juhok magaviseletének vagy viselkedésének megfelelő nevek. A Kis Hűséges mindig ott marad pásztora körül, oda dörzsölődik a szűréhez, míg a Csavargó függetlenebb és távolabb marad tőle. A pásztor nem csodálkozik, ha a kis Játékos valami bajba gabalyodik, de bezzeg nagyot nézne, ha úgy látná, hogy a Tartózkodó fiatal bárányokkal barátkoznék. Vakmerő gyakran és könnyen veszedelembe jut, de a kis Félénket úgy kell keresztülvinni még a kis árkon is. A nyírók munkája mindig nehezebb Dacossal, míg a kis Alázatos csöndesen átengedi magát nekik. Pásztor és nyája között kölcsönös bizalom áll fenn. A pásztor éppen úgy megérti minden egyes juhának a szükségét, mint az egész nyájét. Nem is kímél semmi erőfeszítést vagy áldozatot, hogy gondját viselje a maga “családjának” és ellássa őket mindennel, amire szükségük van. Képességeinek legjavát teszi bele nyája szolgálatába, legyen bár a feladat kicsi vagy nagy, és tekintet nélkül arra is, hogy nyája megérdemli-e az ő szeretetét vagy nem. És a juhok jól tudják mindezt, mert látták, megtapasztalták, hogyan végzi pásztoruk a maga munkáját közöttük és érettük. Másrészről a juhok is kétség nélkül megbíznak pásztorukban és mindent megtesznek, hogy megnyerjék tetszését. Amikor reggel előhívja őket, habozás nélkül engednek szavának és mennek utána fel a dombokra, le a völgyekbe, meg-megállva, legelészve. Amikor estefele hallják a hazahívó szót, ott hagyják a gyönyörű szép zöld mezőket és a szép kies folyóvizeket (némelyik ugyan kedvetlenül, igaz, mintha bizony sohasem jönne több holnap), és követik megint a jó pásztort hazafelé. Mindezt pedig teszik anélkül, hogy mesterükbe vetett teljes bizalmuk csak egy kevéssé is megrendülne. Ez a teljes tartalma annak, amit a zsoltáríró mond: “az Úr énnékem őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom.” Az élet hajnalán az Úr, a mi Pásztorunk, elhív minket a keresztségre és konfirmációra. Gyönyörű szép zöld mezőre fektet le bennünket, ahol táplálékot és erőt nyerünk. Szép kies folyóvizekre vezérel, ahol megnyugvást és felüdülést találunk. Amikor fáradtak vagyunk és csüggedünk, furulyáján iátszik nekünk és azzal feleleveníti lelkünket. Életünk egész napján keresztül atyai gondoskodással vigyáz reánk. Amikor boldogok vagyunk, velünk együtt örül. Amikor szomorúak vagyunk, megvigasztal. Bár néha úgy tetszik, mintha a halál árnyékának völgyében járnánk, még sem fé
