Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-10-01 / 17. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA keinek — a lelkében él, hogy végre egy nagy testvéri egységben találjuk meg egymást — tekintet nélkül a kiéleződött, áldatlan helyzetre, sőt annál inkább — kell, hogy meggyőzzön minden lelkében még magyar református testvérünket, hogy az egységről nemcsak beszélnünk és tárgyalnunk kell, hanem annak megvalósítása Istentől rendelt szent kötelességünk. — Minden visszavonásunknak, elesettségünknek, nyomorúságunkban az oka ennek az egységnek hiánya és valóban ezért a legmesszebb menő áldozatot meg nem hozni átkos bűne amerikai magyar református életünknek. Általam is igen nagyrabecsűlt elnökötök, Dr. Haller István, felkérő levelében írta, amit én magam is igaznak vallók: “egység nélkül sem az ősi örökségeket megőrizni, sem a jövőt építeni nem lehet.” Sokan azt mondják, hogy ma már késő az egységről tárgyalni. Széphangzású szólamokban temetjük az amerikai magyar református életet: — “elérkeztünk az utolsó kanyarhoz”, “amerikai magyar református életünk alkonyán élünk”, a “nap immár lemenőben van”. Itt az éjjel és a nem törődömség, közöny rongytakarói alól kidugja fejét a megsemmisülés gondolata. Félévszázada halljuk már ezt a siralmas elégiát: mondván már késő, úgy is mindegy, beolvadunk és eltűnünk a végtelen, mindeneket elolvasztó tüzes-kemencében. Abból a számomra hitetlen, Istentől rendelt elhívatá- sunkkal ellentétes és bűnös szólamból, hogy “az amerikai magyar reformátusságnak nincs jövője”, iszonyatos kár származott lelkipásztoraink, presbiterek, egyháztagjaink és gyülekezeteink hitéletére egyaránt. Ha valahol, az amerikai magyar református életben borzalmas károkat okozott, hogy Megváltónk tanítását: “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől” (Máté 6:34) nem vettük komolyan. Mi nem hisszük, hogy már késő. Az elmúlt évtizedek hatalmas alkotásai és bizonyságtételei éppen az ellenkezőről győznek meg: arról, hogy a hitetlenség sötét és hideg éjjele elmúlt és az amerikai magyar reformátusság hajnalához közelítünk. Hisszük, hogy a múlt vezetőinek döbbenetes hibáit és mulasztásait ezen a téren még Isten kegyelméből a mi életünkben jóvátehet- jük. Hisszük, hogy a kicsinyhitűség kora el- múlóban van és szent meggyőződésünk, hogy az alvó lelkek felrázása, megújhodása útján van a jövőnk és ha mindnyájunk számára hitbéli döntés lesz az amerikai magyar reformátusság egysége, az megvalósítható. Ebben az ökumenikusnak nevezett huszadik században oly sokat hallottuk az Igét, hogy “mindnyájan egyek legyenek” (János 17:21), a mi számunkra erre a krisztusi imádságra az első felelet: az amerikai magyar reformátusság egységéért való közös tusakodás, aggódás, imádság és remény- teljes hitbeli döntés kell legyen. Éppen ezért, ha a lelkipásztorok nem tudták ezt az egységet megvalósítani, Istennek vagyunk hálásak, hogy most világi testvéreink vették elő. Ezen a minden denomináció presbitereit magábafoglaló magas fórumon, igenis kell szólnunk az amerikai magyar reformátusság egységéről. A ő verejtékük és imádságuk építődött bele az amerikai magyar református életbe és éppen ezért aggódnak annak nagy törései felett és látni s tudni akarják, miért kell nekünk széttagolva élnünk, sokszor nem a nagy kísértővei, hanem önmagunkkal hadakozva? Vájjon élhetünk-e még egyszer is testvérközösségben, avagy már elmúlt számunkra annak lehetősége? Itt van-é a nagy történelmi pillanat, vagy pedig már lejárt a számunkra kimért kegyelmi idő? Egységtörekvések Ha csak felületesen belepillantunk az amerikai magyar reformátusság történetébe, legalább tíz alkalommal történtek nagyobb meg- mozdúlások és kísérletek az amerikai magyar reformátusság egyesítésére (1904, 1919, 1921, 1925, 1930, 1934, 1935, 1938, 1940, 1942). Sajátságos történelmi fejlődésünk következtében az egységkeresés alig fiatalabb történeti jelenség, mint amerikai magyar gyülekezeteink. Sok szép beszéd hangzott el, számos gyűlést tartottunk, nagy tervek születtek és múltak ki. A történelem távlatából azonban meg kell állapítanunk, hogy ezek az egységtörekvések sohasem voltak egészen őszinték, sohasem viselték magukon annak az olthatatlan vágynak a bélyegét, amely kell hogy egy és ugyanazon lelki édesanyának idegenbe szakadt gyermekeit egyesítse és eggyéforrassza az egy hitben, vallásban és egyházban, amelyben Isten teremtette őket. Ez a közös hitbeli döntésnek hiánya eredményezte azt, hogy taktikázgatások, egyéni vagy csoport érdekek szikláin megtörtek ezek a kísérletek. A hatfelé tagolt amerikai magyar reformátusság vezetői hat különböző alapon akarták az egységet. A közös bűnbánat, elmélyedés és Isten Szent Lelke irányításának közös kérése helyett mindnyájan saját helyzetükhöz görcsösen ragaszkodva, csak az ő saját elgondolásuk alapján tartották az egységet megoldhatónak. Ezeknek a meddő csatározásoknak szomorú következményeit csak a mi magyar református népünk szenvedte és fizette meg. Saját magunk igazát kerestük és arról, hogy magyar református egységről csak magyar református alapon lehet beszélni, illetve hogy magyar reformátusokat csak magyar református hitben és egyházban lehet egyesíteni, nem igen akartunk tudni. Nem mertünk hinni abban, hogy Isten bennünket Amerikában is az évszázados élő hagyományokkal és hitbeli örökséggel gazdagon
