Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-11-15 / 20. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 Mindnyájan jutottunk ilyen helyzetbe, mint Dávid. Valami mindig megzavarja jó szándékainkat. Akarjuk azt, amit tennünk is kellene, de aztán mindenféle zavaró gondolatok kuszál- ják össze emlékezetünket és megfojtják a jószándékunkat. Olyanformán járunk, mint a tanítványok ott a kertben: a lélek kész, de a test erőtelen. Lehet, hogy minket is környezetünk ítéletétől való félelmünk ijeszt el, mint Pétert, és amikor bátraknak kellene lennünk, az ő árúlását ismételjük: “Nem ismerem azt az embert.” Talán nem is akarunk gyöngék vagy becstelenek lenni, de mikor szembe kerülünk a való élettel, akkor megtántorodunk. Maguk ezek a szavak is, hogy “szándékom volt, de . . .” elárúlják lelkiismeretünk zavarát, azt, hogy tudatában voltunk annak, hogy mást kellene tennünk, mint amit tettünk. Elveszítjük türelmünket gyermekünkkel szemben, és akkor sajnálkozva mondjuk, hogy “türelmes akartam lenni, de . . Valami erkölcsi botlást követünk el, és aztán fájdalmasan beismerjük, hogy “bizony erősebb várat akartam építeni jellemem számára, de ...” A börtönök tele vannak olyan emberekkel, akik becsületesek akartak lenni. A válási törvényszékeken egymást érik az olyan férfiak és nők, akikben megvolt a jószándék, hogy boldogan akartak élni egymás mellett. Dante, az olasz költő, bölcsen mondta, hogy a pokol előtornáca is jószándékkal van kikövezve. Mégis gyakran úgy beszélünk, mintha azért kellene megbocsátani hibáinkat vagy vétkeinket, mert a szándékaink jók voltak. Mondták, hogy nyírja a gyepet, de a kis fiú mégis egészen bizonyosra reményű, hogy jószándékai miatt megbocsátják azt, hogy nem végezte el feladatát. Elvégre, a szívében megvolt a jószándék, csak elfelejtette, vagy valami más történt. Kant, a nagy német bölcsész, egyenesen azt vitatta, hogy nincsen is igazán jó semmi más, csak a jószándék, a jóakarat. Igaza is volt; de ez csak féligazság. Mert a jószándék semmit sem ér, ha végre nem hajtjuk. Sokszor tapasztaltam, hogy legtöbb mulasztásunk nem szándékos. Ellenkezőleg, vagy olyan jószándéknak a következménye, ami nem volt eléggé indokolt, vagy olyan jószándéké, amit tétlenségünk vagy hanyagságunk vagy valami más közbejött dolog kisiklatott az útjából. A diák nem szándékosan bukik meg; megvolt a jószándéka, hogy tanúlni fog és odafigyel az előadásokra, de vagy lustasága vagy valami más elfoglaltság meghiúsította a jószándékait. Az a veszedelmünk, hogy a külső körülmények úgy ránk halmozódnak, sarokba szorítanak, hogy ugyancsak nehéz kimásznunk alóluk. Egyszer Németországban egy fiatal náci hadnaggyal utaztam a vonaton. Már nagyon sajnálta a történteket. “Nem is tudom elhinni, hogy én azokat tettem, amiket tettem” — mondotta egész őszintén, mint aki csakugyan hiszi, hogy az események sodorták le a lábáról. Neki megvoltak a jószándékai, de azokat elfojtották azok az erők, amik katasztrófába sodorták hazáját. Mi ennek az oka? Miért nem tudjuk betölteni magasztos elhívatásunkat? A tegnap theológusai habozás nélkül azt felelték, hogy mi az “eredendő bűn” áldozatai vagyunk, olyan bűnösök, akiknek megváltásra van szükségünk. Az ujabbkori theológia próbált mindenféle más magyarázatot adni ennek, hogy jobban megértsék a modern gondolkozású mai emberek — de bizony amikor megnézzük, hogy mi lett a mi legszebb jószándékainkból, be kell vallanunk, hogy van bennünk valami, ami nem engedi tennünk azt a jót, amit tennünk kellene. Ezt a valamit nevezhetjük az “én”-nek, az “emberi természetben lévő gonosznak”, vagy “eredendő bűnnek” — mindegy. Nem a név a fontos, hanem hogy beismerjük fogyatkozásunkat. Dávid megértette, hogy egyedül az Isten tudná őt megmenteni önmagától, vagy Salamont megmenteni őtőle, az apjától. Ezért sürgette fiát arra, hogy végezze el a sokáig elhanyagolt templomépítést. Pál is tudta, hogy egyedül az Isten szabadíthatja meg őt a benne folyó tusakodástól. “Kicsoda szabadíthat meg engem a halálnak e testétől?” — kérdezte, amikor ez a belső harc tépte. De megtalálta a feleletet: “Hála legyen az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” Az a menekülés, amit Pál megtalált, nem valami rendkívüli csoda, sem nem olyasmi, amit közönséges emberek meg ne találhatnának. Ellenkezőleg, abból állott az egész, hogy ki kellett cserélni az egész belső tájképet: Jézus Krisztust kellett az ész gondolkozásának középpontjába állítani. Pál nagyon jól tudta, hogy egész életünk azoktól a képektől függ, amik elménket benépesítik. Mint ahogy a Példabeszédek könyvében is találjuk: “Ahogy az ember szívében gondolja, olyan ő.” És amikor az elménk Krisztus elméje körűi forog és az Ő képe áll ott szívünk közepében, akkor az életünk is közelebb fog járni az Ő személyéhez. (H. B. W.) SZERKESZTŐI IZENET Minden költözködés házleégés; de ilyen költözködés még nem volt soha. Majd elmondom a következő számban. Addig hát türelmet és szíves elnézést kérek, hogy még levelekre sem tudok válaszolni. (T. S.)
