Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-10-15 / 18. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA fér hozzá semmi kétség, hogy a protestánsoknak több joguk lett volna a “katholikus” név használatához, mint Rómának. Amit a 17.-ik századnak egyik szellemes theológusa, Johann Gerhard, nagyon ügyes kifejezésre is juttatott: “Ha a pápisták igazolni akarják, hogy joguk van a ‘katholikus’ név használatához, bizonyítsák be, hogy egyházuknak hittételei csakugyan katholikusok, azaz hogy megegyeznek a próféták és apostolok egyetemes írásaival. Viszont ha tőlünk el akarják vitatni a ‘katholikus’ névhez való jogosultságunkat, bizonyítsák be, hogy mi elszakadtunk az egyetemes keresztyén hittől és tagadjuk a Szentháromság titkát!” Tehát a “protestáns” evangélium nem valami UJ evangélium, hanem az igazi, az eredeti, ősi és egyetemes keresztyén egyháznak az evangéliuma, aminek minden nemzedéken keresztül ugyanazonosnak kell lennie. Ennek első és főbizonyítéka maga a Szentírás, de azon kívül a régi egyházi atyák is, még abból az ősidőből, amikor az egyház csakugyan egyetemes volt. A reformáció minden hittételét igazolja az őskeresztyén egyház egyetemes, katholikus hagyománya. A reformáció ehez tért vissza. Éppen olyan helytelen tehát az “uj hitről” beszélni, mint amilyen hibás a római katholikus nevet az “igazhitű keresztyén” nevével fordítani (mint némely magyar szótárban találjuk). (Ha úgy volna helyünk rá, mint ahogyan nincsen, tökéletesen elég és meggyőző volna csak annak az egy hittételnek a sorsáról is beszélnünk, ami a reformációnak egyik központi tanításává lett: az egyedül hit által való megigazúlás tanáról. Az evangélium tanítása szerint idvességünket nem mi érdemeljük ki cselekedeteinkkel, hanem egyedül Isten kegyelméből kapjuk azt meg Jézus Krisztusban, és ehez mi egyedül csak hitünkkel j árúihatunk, vagyis azzal, hogy bízunk ebben az ingyen való kegyelemben. A római katholikus egyház az idők folyamán megtoldotta ezt a mi részünket és máig is azt állítja, hogy hitünk jócselekedeteivel érdemeket is szerezhetünk az idvesség- hez. A reformátorok ezt kereken visszautasították: az egyház így nem egyház, hanem emberi érdemekre épített emberi intézmény. Róma a hagyományra hivatkozik — de míg a reformátorok a hagyomány alatt csak az egyetemes, tehát a szétszakadozás előtti őskeresztyén egyház hagyományait ismerik el tekintélynek, addig Róma az évszázadokon át lassanként kitalált és összegyűjtött emberi találmányokat és toldalékokat is elfogadja hiteleseknek, sőt az utolsó “egyetemes” zsinaton, ami pedig akkor már tizenhárom évszázad óta nem volt egyetemes, a pápa kereken kijelentette, hogy ő maga a hagyomány.) Minthogy az egyház keresztyén és egyetemes tehát katholikus egyház volt már a pápaság előtt is, a reformátorok nagyon helyesen belátták, hogy keresztyén és katholikus egyház lehet a pápaság nélkül is. Nem a katholikus egyház ellen lázadtak tehát ők, hanem a katholikus egyházat akarták megszabadítani — Rómától. Ebben állott a reformáció forradalmi jellege; sajnos azonban, hogy ez a küzdelmük sikertelen maradt. Róma nagyon ügyesen és eredményesen megvédte a pápaság rendszerét. A tridenti zsinat reform-intézkedései lassanként megtisztították a pápai udvart és a papi rendet a legkiáltóbb erkölcstelenségektől és hatalmi önzésének legalább nyilvános szégyenétől; az akkor alapított jézsuita rend pedig, részben kegyetlen inkvizíciójával, részben hihetetlenül ármányos diplomáciájával olyan ellenreformációt indított Éurópa minden országá- bana, amivel az elveszített területeknek és népességnek nagyobb részét vissza is terelte az “egyedül idvezítő egyház” nyájába. De sem Rómának, sem a reformátoroknak a várakozása nem teljesült. Róma azt remélte, hogy a hűtlen tékozlók mindnyájan visszatérnek, ám a protestántizmus máig is állandóan növekedik. A reformátorok pedig azt remélték, hogy az egész, az egyetemes, a katholikus egyházat megtisztíthatják minden hozzá nem illő hibától vagy szennytől — ehelyett csak egy részét (vagy inkább egyes részeit) tudták megreformálni. Egyik oldal sem akarta megosztani az egyházat, sőt mind a két oldalon pontosan azokat akarták védeni, amik egyesíthetik az egyházat. A megoszlás azonban ténnyé lett és ma is fennáll. Nincsen tehát többé egyetemes keresztyén egyház, vagyis megszűnt az egyház katholikus jellege. Ami mindkét oldalra nézve egyaránt nagy veszteség. Még pedig nemcsak ennek a két oldalnak a vesztesége, hanem magának Isten Országának a kára. Kivált az olyan válságos időkben, mint a mostani. Aminek végzetes komolyságát még teljesebben meglátjuk, ha párhúza- mot vonunk a reformáció korának meg a mi napjainknak fenyegetései között. ★ ★ ★ Akkor is külső világhatalom akarta elsöpörni a keresztyénséget, akárcsak most. A két ellenség között sok a hasonlóság, de sok a különbözőség is. Mindegyik a világkormányzó Istennek csodálatos intézkedése. Ezért válik láthatóvá a hit szemei előtt, csakúgy mint a Röntgen-sugarak áthatolnak a bőr és hús takaróin és feltárják a kóros állapot fenyegetéseit. A tizenötödik század második felében a törökök átjöttek Európába és megsemmisítették a kelet-római birodalmat. Egy ezredéven át ez a kezdetben Rómától függő, majd később (Folytatás a 14.-ik oldalon)
