Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-10-01 / 17. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA CSODÁLATOS ÉLET Irta: Dr. Nádosy Ferenc Ebben az írásban költötí nevek, személyek és események nem szerepelnek. Legjobb tudásom szerint igyekeztem mindent úgy megírni, ahogyan a valóságban megtörtént. Liter, 1959 február. N. F. I. Ausztrália felett óriás sziget terűi el: Uj Guinea. Ettől északkeletre kis szigetek csoportja emelkedik ki a Csendes-óceán hullámaiból. E szigetcsoport neve: Admiralitás-szigetek. Az Admiralitás-csoport egyik apró szigete: Pitilu. Ezt is sötétbarna bőrű, gyapjas hajú pápuák lakják, akárcsak a többi környező szigetet. Az első világháború előtt német gyarmatbirtok volt ez a szigetvilág. Pitilut csaknem az egyenlítő alatt találjuk: a nap itt egész évben reggel hatkor kel és este hatkor nyugszik. Trópusi hőség uralkodik: a benszülöttek egyetlen ruházata keskeny ágyékkötő vagy kendő a derekuk körűi. A század elején vagyunk — az 1910-es években. A nap lenyugodott, az éjszaka gyorsan leszállt és sötét leplet borított Pitilura is. A pálmafák susogva hajladoztak a parti szélben és a megtörő hullámok tompa moraja elhallat- szott a kicsiny faluig. Ez megszokott zaj volt, Szelán nem ettől riadt fel. Egyéb neszek hallatszottak innen is, onnan is és a serdűlő pápua fiú rettegve bújt vissza fekhelyére. Még a nagyok is félnek a “belid”-től, a gonosz szellemtől — mennyivel inkább ő! Félelme azonban egyszerre elszállt, mert a titokzatos jövés-menés neszéből tisztán kihallatszott apjának a hangja. Szelán apja nagy ember: ő a törzsfőnök. A fiú félelmének utolsó nyoma is elmúlt. Kidugta fejét a cölöpökre épített pálmakunyhó nyílásán: innen is, onnan is árnyak közeledtek, pislogó fény lobbant — a közelében sürgölődő férfiakon világosan felismerte a harci díszt s kezükben a fejszét és a könnyű hajítódárdát. — Tehát éjszakai portyázásra indúlnak valamelyik szomszéd szigetre — állapította meg Szelán, és szájában már is összefutott a nyál, amikor a megsütött ellenség jóízű húsára gondolt. A pápuák akkoriban mind emberevők voltak és Pitilu lakói “élen jártak” ebben. A német kormányzat ugyan időnkint büntető expedíciókat indított az ilyen harcokban és lakomákban résztvevő törzsek ellen, de Szelán apja, a törzsfőnök, nem félt. — Egyet sem hagyunk élve az ellenségből, nem marad senki, aki elmondhassa a németeknek, hogy mi történt — vélekedett. Már magasan járt a nap, amikor a vadtekintetű harcosok győzelemittasan visszatértek, élükön a törzsfőnökkel. Oldalúszós harci csónakjaik szinte elmerültek, annyira megrakták azokat megölt ellenségeik hulláival. Alig győzték a faluba hordani a “húst”. A falu közepén már égtek a tüzek: a lakoma kezdetét vette. A dőzsölés sokáig tartott: a vérengző piti- luiak csaknem az egész szomszéd törzset kiirtották . . . De valami mégis csak kitudódhatott, mert egyszer csak szomorú nap köszöntött Pitilura. Nagy német hajó jelent meg a sziget partjai mellett. Valami vastag botféle nyúlt ki a tetejéből, ami így szólt: “tak-tak-tak”, s ettől a parton rakásra hullottak a pitiluiak. A gyermekeket és a fiatalokat az idősebbek nem engedték a partra; Szelán azonban megszökött, mert nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság. A bokrok közt kúszott előre és onnan lesett ki, amikor elérte a partot. Borzasztó látvány tárúlt szemei elé: az egyik fán emberi alak lógott kötélen. Halott volt. Arca eltorzúlt, de Szelán nyomban megismerte: az akasztott ember nem volt más, mint saját apja, a törzsfőnök. A parton fehérbőrű, világos hajú idegen férfiak jöttek-mentek. Ezek lehetnek azok a bizonyos németek — vélte Szelán. A fehérarcú idegenek fenyegető dolgokat mondtak az életbenmaradt pitiluiaknak, ha még egyszer emberevésre merik adni a fejüket. Szelán eltűnt a bokrok között. Lélekszakadva kúszott hátra, igyekezett mielőbb elérni a falut. II. Világosság felé tartottam az üveget. A véralvadék fölött tisztán csillogott a sárgásbarna savó, a szérum. Teleszívtam vele a fecskendőt és letettem a beteg melletti székre. Közben már előkészítették a leánykát. Szokás szerint most is háttal ültették felém. A csont-bőrre lesoványodott test hátán minden csigolya nyúlványa élesen kiállt a gerinc vonalában. Bejódoztam a megfelelő bőrterűletet és a két csigolyanyúlvány közt határozott mozdú- lattal beszúrtam a hosszú tűt a gerinccsatornába. A víztiszta gerincfolyadék sűrű cseppek- ben ürülni kezdett. A kis beteg az érzés minden jele nélkül tűrte ezt a műveletet. Valóban: nem is érzett semmit. A balatoncsicsói asztalos leánykája,
