Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-09-15 / 16. szám

10

REFORMÁTUSOK LAPJA

LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ

Ellenvélemény a most elfogadott uj hitvallás - tervezettel szemben

Böszörményi Sándor testvérünk, clevelandi első egyházunk tagja és lapunk hűséges olvasója, a következő levelet küldte szerkesztőségünkbe:

“Nb. lapjuk április 15.-iki számában egy hitvallástervezetet közöltek, amely a rövidesen egyesülni készülő Evangelical and Reformed Church és a Congregational Christian Churches közös uj hitcikkelyeinek alapjául kíván szolgálni. Engedtessék meg nekem, hogy a mi református vallásunk “egyetemes papságának” elve alapján szabad legyen hozzászólanom ehez a javaslathoz azzal a szeretettel és aggódással, mely minden egyházát és vallása tisztaságát féltő kálvinistát kell hogy eltöltsön ily nagyhorderejű eseménnyel kapcsolatban.

Én eddig úgy tudtam, hogy az amerikai magyar református egyházak, amidőn az első világháború után angol nyelvű protestáns egyházakhoz csatlakoztak, ezt azzal a kikötéssel tették, hogy az őseik által reájuk hagyott hitbeli örökséget uj egyházi keretükben is megtartják tisztán és megmásítatlanúl, az egyesülés csak szervezeti és anyagi összeolvadást jelentvén a befogadó angol nyelvű és a befogadást óhajtó magyar nyelvű református egyházak között; annál is inkább, mert hiszen volt olyan magyar kálvini gyülekezet is, amely az episzkopális egyházzal egyesült, melytől pedig tulvalevőleg eléggé lényeges hitbeli és szertartásbeli eltérés választ el bennünket.

Meglepőleg hatott reám ennélfogva a hír az “uj hitvallásról”. S hogy ez nem csupán angol nyelvű testvéreink belügye, azt mutatja az, hogy magyar részről is közreműködtek annak elkészítésénél. Ön- kénytelenűl is felmerül a hívő református lelkében a kérdés, hogy miért is van nekünk szükségünk uj hitvallásra? Talán az Apostoli Hitvallás örök igazságai koptak meg vagy avúltak-é el? Avagy a Heidelbergi Káté és Kálvin Institúciója többé már nem fejezik ki világosan és maradéktalanúl kálvinista hitünk lényegét? Mi, amint mindnyájan tudjuk, nem maradi, csökönyös, észszerűtlen hagyomány-szeretetből ragaszkodunk vallásunk ez alappilléreihez, hanem azért, mert ha hívő értelemmel tanúlmányozzuk a Szentírást, arra a meggyőződésre kell jönnünk, hogy ezeknél az említett írásoknál szebben, világosabban és tömörebben ma sem lehet kifejezni keresztyén hitünk lényegét. Az Apostoli Hitvallás valóban az apostoli tűz által megvilágított lelkeknek az emberi szellem határain túlemelkedő remekműve. A Heidelbergi Kátéban és az Institúcióban pedig Isten Lelke által érintett férfiak, szinte nem emberi ihlettséggel és megérzéssel, tisztították meg a keresztyén hit élő testét az évszázadok alatt reárakódott por-, festék- és tömjénrétegtől.

Minden kísérlet ezek helyett az örökértékű, időálló írások helyett valami újabbat, “időszerűbbet” alkotni, csak kevésbbé tökéletes, ellaposodó rész-eredményhez vezethez. A keresztyén hitvallás a teljesség boldog vallomása, nem félénk, kompromisszumos dadogás.

Ha most az említett hitvallás tervezetét vesszük szemügyre s összehasonlítjuk az Apostoli Hitvallással, azt kell megállapítanunk, hogy az sok szavával is keveset mondó, nem eléggé kifejező, meggyőző, világos

és határozott. Eltekintve a rossz fordítástól (“Ő megy népe után szent szeretetben”, stb.) több kirívó hiányossága tűnik rögtön az olvasó szemébe. Azt mondja a hitvallás-tervezet többek között, hogy “Hiszek a Jézus Krisztusban, a názáreti emberben.” Hát ez nagyon erőtlenül hangzik. Mi nem a názáreti emberben hiszünk, hanem az Úr Jézus Krisztusban, a Megváltóban, az emberi testet öltött Istenben. Még katholikus testvéreink sem állítják, hogy hisznek szentjeikben, hanem csak tisztelik őket. Emberben nem szoktak hinni, csak isteni lényben. Mindezen nem változtat a mondat folytatása, mely így szól: “a mi megfeszített és feltámadt Urunkban.” Ha Jézus csak názáreti ember volt, hogyan támadhatott fel önerejéből? Mennyivel világosabb, tömörebb és hittel teljesebb az Apostoli Hitvallás! Minden szó, minden kifejezés a helyén. Minden mondat szerves része az egésznek. Abból elvenni, vagy ahoz hozzátenni nem lehetne anélkül, hogy az egész a lényegéből vesztene.

Egy másik szembeötlő fogyatékosság Jézus Krisztus szeplőtlen fogantatásának az elhagyása. Ez nem pusztán meddő dogmatikai kérdés, aminek semmi köze az élő hithez, hanem szerves, elengedhetetlen része a teljes krisztusi képnek. Ha nem is állna előttünk a Szentírás számos bizonysága, hogy az Úr Jézus nem “a férfiúnak indúlatából” fogantatott, a bennünk munkálkodó Lélek tesz hitet amellett, hogy a testet öltött Tisztaság, akinek egyetlen bűnös szava, vagy gondolata vagy tette sem volt, nem indúlhatott az életre az emberi indúlat tisztátalanságában; a húsvéti feltámadás isteni fénye nem kezdődhetett a földhöz kötött állatiasság homályában.

Csak erőtlenül és burkoltan történik utalás a hittervezetben a Jézus Krisztus istenfiúságára: “Hiszek az Úr Jézus Krisztus Atyjában és a mi Atyánkban.” Ez a mondat az Úr Jézus istenfiúságának méltóságát egy rangra látszik helyezni az ember istenfiúságával. Hitünk tanúsága szerint az Úr Jézus Istenhez való viszonya egyedűlvaló: Istennek Istenhez való kapcsolata. Mi emberek csak Krisztus váltsághalálának érdeméből hit által lettünk az Atya gyermekei. Hogy mondja az Apostoli Hitvallás? “Hiszek Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban.”

Az egész tervezetben az a szembeötlő, hogy óvatos gondossággal igyekszik elkerülni bizonyos hitigazságokat, melyek, úgy látszik, nem közösen vallott hitelvei mindkét egyesülni óhajtó egyháznak. Pedig az igazság csak egyféle és oszthatatlan. Amennyire helyénvaló a zöld asztal mellett tartott politikai tárgyalásokon a kölcsönös engedmények által elért megegyezés, any- nyira összeegyeztethetetlen hitünk lényegével az olyan egyházi összeolvadás, amit a keresztyénség alapigazságainak elhallgatásával vagy megváltoztatásával próbálunk megvalósítani. “Inkább Istennek kell engedni, hogynem embereknek.” Pál intelme ma is, számunkra is, időszerű.

Szomoruúan tapasztalt jelenség az a különösen angolnyelvű protestáns hittestvéreinknél mindinkább lábrakapó irányzat, mely a keresztyén hit alapfeltételeinek fokozatos elhagyásával a hívőnek saját belátására bízza, hogy mit higyjen és mit nem. Ezt úgy is hívják, hogy úszás az árral. Az apostolok, mártírok és hitvallók elhívott, az Úrtól megbízott utódai, a protestáns pásztorok közűi számosán teszik magukévá ezt az irányzatot. Ez nem lelkiismereti szabadság, hanem szabadosság, hitbéli anarchia. Nagy reformátoraink pontosan tudták, hol a határ, meddig menjenek a fölösleges, a hamis, a nem odavaló el-