Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-03-01 / 5. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA minden nyelv vallja, hogy JÉZUS KRISZTUS az Úr.” Ellenállhatatlan ösztön és valóságos boldog lelki kényszer a hívő ember számára az Isten tisztelete. A hozzá vágyódásnak e kényszerítő érzése tör ki még munka közben is a hívő lélek énekléséből vagy felfohászkodásából. Az evangelizálásnak éppen ilyen ellenállhatatlan kényszerré kell válnia a hívő életében. Hiszen nincsen nagyobb eseménye vagy ténye életünknek, minthogy a Krisztusé lettünk — hogyne sietnénk hát ezt a boldog hírt mindenkivel közölni?! Óh hogy megváltoznék, hogy átalakúlna, hogy meggazdagodnék az élete az olyan családnak meg az olyan gyülekezetnek, ahol mindenki az ő személyes tapasztalásairól tenne bizonyságot, amiket Krisztussal való találkozásából vagy együttéléséből szerzett! — A büszkeség helyét elfoglalná a megalázkodás, az önzés helyét a részvét és a közönyösség helyét a szeretet. Boldog háztáj, boldog ekklézsia, ahol ez már megtörtént vagy folyamatban van. Menjünk templomba! De még inkább: éljünk templomban! Legyen egész életünk Isten- tisztelet és Jézus Krisztusról hangosan prédikáló bizonyságtétel! “ÉS URALKODJATOK” Irta: Jalsoviczky Sándor A Biblia legelső lapján a szentiró úgy jegyezte fel számunkra az embernek a teremtésben nyert rendeltetését, mintha az diktálás utján történt volna: “És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön.” A teremtés után Isten megáldotta az embert és parancsot adott néki: “Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok . . .” A legelső parancsok egyike, amit Isten az embernek adott: “uralkodjatok”. Ha megfigyeljük ezt a pár verset — csupán egy kis résen át, de ez nekünk éppen elég — bepillanthatunk a Teremtőnek a mi képzeletünket meghaladó és értelmünket felülmúló munkájába, a teremtés csodájába és rendjébe, mert először Isten megáldotta az embert és azután adott néki parancsot a végrehajtásához szükséges hatalommal. Ez a parancs és hatalom abban a világban érvényesült, mely fölött töretlenül és szeplő nélkül Isten áldása és akarata uralkodott. Az emberi nagyravágyás bűnbeesése ezt a viszonyt zavarta meg úgy, hogy annak következménye az ember uralkodásában mind e mai napig érezhető. Azóta az a parancs és hatalom, amit az ember Isten áldásával együtt nyert, sokszor vált áldott lehetőség helyett átkozott emberi eszközzé. Az első állapotban az ember szolgálatában állott az uralkodás, a bűneset után pedig az uralkodni vágyás szolgálatába állott az ember. Nem szükséges tüzetesen vizsgálnunk a történelmet, hogy bizonyságot nyerjünk afelől, hogy egyes uralkodók hatalmi törekvése miatt hány millió ember ontotta életét és vérét hiába. Az ember kezdettől fogva uralkodik, de uralkodásának célja, módja és eszköze megváltozott. Közjó helyett az egyéni érdek, egyenlőség helyett a megkülönböztetés, szeretet helyett a rosszindulat, megbocsájtás helyett a bosszú- állás, megelégedés helyett a mindig többre vágyás, szolgálat helyett pedig a hatalmaskodás lett az ember szivében és kezében a Teremtő által adott lehetőség célja és vágya — és mindez miért? Mert elvesztettük magunk felett azt az uralmat, mely az isteni akaratot engedi rajtunk keresztül érvényesülni. Ha végig tekintünk Jézus életén, amint azt az evangélisták feljegyezték, láthatjuk, hogy sok nehéz és szomorú helyzetben Krisztus sohasem vesztette el maga felett az uralmát. Történetének írói feljegyezték, hogy Jézus is haragra gerjedt, de még ekkor is tetteit nem az Ő, hanem Atyjának a parancsa és érdeke irányította, amint ez a templom megtisztításánál is történt. Amikor Jézus szava nem volt nyájas és szelid, hanem kemény és elítélő, akkor is Isten akaratát cselekedte, és a fájdalmak utján sem vonta ki magát Atyjának uralma alól. — Királynak vallotta magát bírái előtt, de engedelmes volt a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Uralkodás és engedelmesség együtt jár mint fény és árnyék. Az ember azonban csak uralkodni akar! Hányszor hangoztatták az ószövetségi próféták is az engedelmesség hiányát, hányszor hangzott el ajkukról a figyelmeztető szó, hogy Izráel népe térjen vissza Istenéhez. Ennek egyik módja a böjt, amint ezt Ninive népe is tette: “A niniveiek pedig hívének Istenben és böjtöt hirdetőnek.” A böjtnek nem csupán az a célja és rendeltetése, hogy valamit megvonjunk magunktól, hanem, hogy a jobb nyerjen helyet. Nem az a baj, hogy az ember uralkodik, hanem az, hogy rosszúl uralkodik. Ebben az állapotunkban Isten arra akar figyelmeztetni bennünket a böjt által, hogy van amiben bővölködünk és van amiben szűkölködünk. Csak azért bőjtölni, hogy utánna annál többet együnk, képmutatás, de úgy vonni meg magunktól valamit, hogy hiánya Pál apostol szavait juttatja eszünkbe — “Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége
