Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-02-15 / 4. szám
coast UB Volume LVIII., Number 4. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Feb. 15, 1958. NAGYOBB VOLT A KIRÁLYNÁL Washington Györgyről elmondhatjuk, hogy Isten csodálatos módon kiválasztotta arra a páratlan hivatásra, mit sorsáúl jelölt ki. Neveltetése, ifjúsága, életének szerencsés körülményei mind közreműködtek ebben a kiválasztásban. Előbb mint fiatal katona szerez hírnevet, aztán házassága az ország leggazdagabb földesurává teszi, majd politikai befolyást és tekintélyt nyer, mikor pedig elérkezik a döntés ideje: fővezére lesz a függetlenségi harcnak, később első elnöke az uj nemzetnek. — Személyes kiválóságai nélkül nem bízták volna rá e hivatalok egész sorát. Az egész világ történelmében nincsen másik ember, akinek ilyen tüneményes pályafutása lett volna. Valóban egész életén át több volt mint király, és egyszer arra is alkalma nyílt, hogy ezt megbizonyítsa. Mikor már végigküzdötték a függetlenségi harcot, a diadalmas hadvezért megkörnyékezte hadseregének egyik főtisztje, Nicola tábornok, aki a többi tisztek nevében is arra szólította fel, hogy vállalja el a királyságot. Washington a következő levéllel felelt: “Uram, a nagy meglepetésnek és elcsodál- kozásnak vegyes hatásai alatt olvastam el figyelmesen azokat az érzéseket, amiket tudomásomra hozott. Legyen meggyőződve arról, Uram, hogy az egész háború alatt nem volt egyetlenegy esemény sem, ami nekem fájdalmasabb benyomásokat okozott volna, mint az az értesítés, hogy hadseregünk körében olyan gondolkozás volna, mint amiről ön beszámol és amire én csak undorodással tudok tekinteni és amiért Önt szigorúan meg kell dorgálnom. Ideiglenesen ezeknek közlését keblembe zárva tartom, mindaddig, amíg valami további izgatás szükségessé nem tenné ennek felfedését. Teljességgel képtelen vagyok felfogni, hogy magamviseletének melyik része bátoríthatott fel bárkit is ilyen közlésre, aminek méhében a legnagyobb szerencsétlenségek rejtőznek, mik hazámat érhetnék. Ha nem csalódom saját magam ismeretében, Ön aligha találhatott volna olyan személyt, akinek a felfogásával az ön tervezete jobban ellenkeznék — míg más részről saját érzéseimnek tartozom annak kijelentésével, hogy senkiben nincsen őszintébb óhajtás arra nézve, hogy a hadseregnek teljes elégtétele legyen, és amennyire az én erőm és befolyásom alkotmányunk keretében megteheti, ezeket mindig latba fogom vetni, amikor erre szükség lesz. Hadd hívjam hát fel Önt ünnepélyesen arra, hogy ha van Önben becsűlés hazája irányában, ha törődik a saját és utódai érdekeivel és ha tisztel engem: vesse ki ezeket a gondolatokat az elméjéből és ilyen érzéseket soha ne közöljön többé sem saját sem mások nevében senkivel. Tisztelettel vagyok, Uram, az ön legeng. szóig. G. Washington.” A francia forradalom — nem hiába oly szörnyű vérontásban fogamzott — csúnya véget ért: fényűző és léha királyai helyébe az a szerencsétlen nemzet császárt kapott, aki a dicsőségnek olyan maszlagét oltotta be a vérébe, hogy attól még másfél század után is elbódúl- tan ténfereg és nem tudja meglátni, hogy nagyhatalmi állása már régen megszűnt. Az orosz forradalom hasonlóképpen járt: zsarnok arisztokráciájának kiirtása egy másik osztálynak az uralmát, majd diktátorok rémét vonta maga után — csak most nem a nemzeti dicsőség, hanem a rikító anyagias önzés elve próbál világuralmat létesíteni — hiába. Milyen más volt az amerikai forradalom: mennyivel magasabb eszmények vezették azokat, akik irányították! Az egész nemzet közös jóléte, a szabadság helyes felfogása, és az ebből föltétien szükségképpen következő engedelmeskedés a törvények iránt megőrizték ezt a nemzetet akár az egyeduralom veszedelmeitől, akár az osztályuralom egyoldalú eltévelyedésétől. Washingtonnak nem kellett a korona. — Nagyobb volt ő a királynál.
