Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 8 Számos más lap is átvette. Egy new-yorki agyon-haj szolt sebész ingerlékeny, haragos lelki állapotban akart műtéthez kezdeni. A kórház műtőtermében minden elő volt készitve, mikor a kerekes ágyon betoltak egy bájos leányt, aki igen súlyosan megsérült egy balesetben. Nem tudta, hogy állapotát reménytelennek tartották. Az ápolónő, aki az anesztézist akarta neki adni, szeliden mondotta: — Vegyen mély lélegzetet. A leány felnézett rá és kérte: — Megengedné, hogy elmondjak valamit, amire édes-anyám még kicsinykoromban tani- fott? Az ápolónő az orvosra nézett. Az orvos bólintott. A leány elkezdte: — “Az Úr az én pásztorom: nem szűkölködöm . . .” Az orvos hallgatta, mialatt kezeit mosta. Asszisztensei igen elcsendesedtek. Hallották ezt a zsoltárt templomokban nem egyszer, de itt mintha mélyebb értelme lett volna. “. . . Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy . . .” E pillanatban az ápolónő megindította a gépet, de az orvos odaszólt: — Várjon. Hadd fejezze be. — Aztán a beteghez szólt: — Csak tovább, édeske, mondjad el végig. Mondjad el érettem is. A leányka befejezte. Nyugodt volt. Az orvos is. Kezei működni kezdtek. A műtét sikerűit. Meg akarsz nyugodni? Szeretnél békességet a szivedben? Borúi j le. Alázd meg magadat Isten előtt és hagyjad minden gondodat Ő reá. Hogy is mondja Arany János? “Gyermekszívvel, öntudatlan Nyugszom meg a gondolatban: Hogy övéit el nem hagyja, Ki mindnyájunk édes Atyja.” GYÖNGYÖS AJÁNDÉKA Irta: Csia Kálmán Belekerítette magát a subájába. Oda vicsorította orcáját a fagyasztó szélnek s megmorzsolta fogai között a szót, amint az égre dobta, mint rossz gyermek színes templom ablakra^ a követ: “Nó csak csapasd az orcám, Atya Úristen, mert megérdemlem.” Még így is akkora panasz maradt a lelkén, hogy felhővé válva, elhomályosította volna a napot. Úgy nyomta a mellét, mintha malomkövet tettek volna a nyakába s szinte recsegett benne mint a meg- koppasztott fák a kemény erdélyi télben. Pedig finom ecsettel festette a nap az al- konyatot s minden pillanatban uj színeket varázsolt fákra, havasra s az égre. Úgyannyira, hogy még a hitetlennek is kicsordult volna a száján az áhitat: “Nagy vagy Te Isten, nagy a Te hatalmad.” De mit törődött a szépségekkel Lukács Vendel? Gyomra korgott az éhségtől s olyan bűzöket böfögött fel, mintha görényt reggelizett volna . . . Bizony nem reggelizett semmit, csak ködöt s szép havasi napsütést, ezüstbe csillogó tisztásokat falt a szemével, de attól ugyan a gyomra üres maradt. Pedig jól indult minden. Éjszaka kelt fel s még aludt a falu apraja-nagyja, mikor a Firtos tetején messze a falutól látta a havasi reggel születését. Olyan volt a hegyek tetején a nap tüze, mint egy óriási veres madár, mely szárnyait meglebegeteti mielőtt repülni akar. Ahogy rázta veres tolláit, mind világosabb lett a havason s mire kiterjesztette szárnyait a föld felett, alatta megszületett a reggel. Aztán mikor annak is vége lett, Vendel előkerítette subája alól a fegyverét. Három darabban szokott az subája alatt csüngeni, mert úgy volt elkészítve. Idom- talan vasdaraboknak látszottak, de ha összecsavarták, kész volt a leghíresebb vadorzónak a fegyvere. Mert hát, mi tűrés, tagadás, Vendel vadorzó volt. Olyan erdélyi vadász, aki ugyancsak fittyet hányt a romániai urak rendelkezésének, nemcsak dacból, hanem szükségből is. Öt kis csemetéjét táplálni kellett s ő nem volt olyan ember, aki eltűrte volna az ártatlanok éhezését. Puskája gépfegyvernek is beillett volna, agya pedig olyan hatalmas tölgyfa bütyökbe végződött, amilyennel talán még Ádám apánk bunkózta agyon az erdő vadjait, a Paradicsom elvesztése után. Úgy is történt, hogy egyszerre három őzet ejtett el Vendel egy lövéssel, mert a puska csöve régimódi vastag bicikli vázából készült s kalibere olyan hatalmas volt, amilyennel csak elefántra vadásznak rajta kívül valahol Afrikában. Azon a reggelen az Ünőfű tisztására igyekezett a napfelkelte után, hogy meglesse Gyöngyöst, a firtosi szarvasbikát, akinél hatalmasabb szebb állatot még nem látott Vendel. Szinte a szemei előtt nőtt a havas urává Gyöngyös. Látta első nagy viadalában. Később meghódított birodalma népével, majdnem egy egész csordával, akiken ő uralkodott. Aztán hosszú évek teltek el, amikor nem láthatta közelről Gyöngyöst. Néha megpillantotta hegycsúcsokon, lebukó nap alkonyulatában, úgy mintha szarvai megvirágoztak volna s tüzrózsákat nyitnának. Azon a reggelen ismét közelről láthatta a ha-
