Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)

1958-01-01 / 1. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

Official Organ of the Evangelical and Reformed Church . . . Member of ihe Associated Church Press

Published semi-monthly (monthly in July and Aug.) for the Evangelical and Reformed Church by the Board of Business Management, the following members constituting the Church Papers Committee: William C. Mingle, Chairman; Carl J. Bender, Edward Dirks, Henry I. Stahr, Norman C. Zulauf and Robert C. Kienle, President of the Board, ex officio.

Send all correspondence and subscriptions to: Alexander Tóth, Editor and Manager 55 N. West End Ave. Lancaster, Pa.

Subscription rates: $2.50 per year everywhere; single copies, 15 cents. Remittances should be by check, draft or money order, made payable to the REFORMÁTUSOK LAPJA. — Changes of address can be effected five weeks after receipt of both old and new addresses.

Entered as second class mail matter January 11, 1944, at the Post Office in Lancaster, Pa., under the Act of March 3, 1879. Additional entry at the Post Office in Pittsburgh, Pa. Acceptance for mailing at special rate of postage provided for in the Act of February 28, 1925, authorized June 4, 1938.

MEGFIGYELÉSEK

KIVEL JÁRUNK AZ UJ ÉVBEN?

“Az Úr, a mi Istenünk, legyen velünk, amiképpen volt a mi atyáinkkal, ne hagyjon el minket, el se távozzék tőlünk, hanem hajtsa magához a mi szívünket, hogy járjunk minden Ő útaiban, és őrizzük meg az Ő parancsolatit, rendeléseit és végzéseit, amelyeket a mi atyáinknak parancsolt, hogy megismerjék a földön minden népek, hogy az Úr az Isten és hogy Ő kivűlötte nincsen más.” (I. Kir. 8:57, 58, 60

Az emberek nagy többsége bizonytalankodva vagy éppen félve néz az uj esztendő elé: “Nem tudjuk, hogy mit hoz.” Az emberek kisebbsége azonban nem fél, mert nem bizonytalan. Mert tudja, hogy az uj év semmit sem hoz egyebet, mint amit az Isten küld számunkra. Az Úr az Isten és ezért csak az a fontos, hogy mi az O útaiban járjunk és megőrizzük az Ő parancsolatait, rendeléseit és végzéseit. Az se keserítsen, hogy a kisebbséghez tartozunk: Isten mindig a kisebbséggel dolgozik. Kisebbség — óh mily parányi kis nép! — volt a Salamon népe, mikor a templom felszentelése után a király a fenti szavakkal áldotta meg népét. És ez a kisebbségi sors és a vele járó minden veszedelem osztályrésze maradt Isten népének az évezredeken keresztül. De bár milliószámra vesztette fiait, még sem veszett el. Mi tartotta meg? Isten kiválasztása és ebbe vetett rendületlen hite.

Hisszük ezt? Ha hisszük: miért nem alkalmazzuk magunkra és a mi népünkre? Hiszen a mi apáinkkal sem cselekedett az Úr kevesebb csodát, mint Izráel népével. Azt a kicsi magyar népet is ezredéveken át tartotta már és hiába próbálta elpusztítani zord századok sok komor zivatara: túlélte valamennyit. Nem a maga erejéből, nem is a maga érdeméből. “Az Úr, a mi Istenünk, volt a mi atyáinkkal.” Hogy minket se hagyjon el, ahoz csak az kell, hogy

“járjunk az Ő útaiban, őrizzük meg az Ő parancsolatit, rendeléseit és végzéseit, amelyeket a mi atyáinknak parancsolt.” Mert ha ezt megtesszük, akkor minden népek a földön megismerik, “hogy az Úr az Isten és Ő kivűlötte nincsen más.”

Mennyivel több bizonyság vesz körül minket, mint a zsidó népet! Bizony, “a bizonyságoknak egész fellege”, ahogy Pál oly meggyőzően mondja. Volt-e valaha valaki, aki erről több személyes bizonyságot tehetett, mint ő? Akinek több oka vagy alkalma lett volna félni vagy bizonytalankodni? Olvassuk csak el személyes megpróbáltatásainak, halálos veszedelmeinek a lajstromát a második korinthusi levélben (11. rész) — és el kell hogy álmélkod- junk azon, hogyan tudott mégis mindig olyan rendíthetetlen bizodalommal hinni és szembe menni mindig több szenvedéssel, másokért, sőt még örülni is azoknak a szenvedéseknek, amiket másokért: a Krisztus testének tagjaiért elviselhetett. Hogyan tudta megtenni? — Mert érezte, hogy Isten vele volt,' nem hagyta el, nem távozott el tőle — egyszerűen azért nem, mert úgy magához hajtotta a Pál szívét, hogy ez Ő vele járt “minden Ő útaiban” és megőrizte az O parancsolatait, rendeléseit és végzéseit — pontosan úgy, ahogy Salamon adja az irányt népe számára a maga ünnepélyes áldásában.

Ha abbahagyja Pál ezt az életveszélyes működést, ha nem akarja tovább is folytatni azt, ami bizonyára olyan sok ember előtt “lehetetlenségnek” tűnt fel: élete kétségtelenül kényelmesebb lehetett volna — de akkor nem nőtt volna azzá az óriássá, akihez fogható nincsen földi emberek közt. Persze, hiábavaló beszéd az előbbi, mert hiszen őt a Krisztus szerelme kényszerítette, és ilyenek életében nincsen lehetőség az abbanhagyás számára. Ellenben megvan valami más, ami bőségesen elég erőt ad minden viszontagság elviselésére: Isten állandó hozzáférhetősége és az Ő kegyelmének is állandó áradása. Jól érezte Pál, hogy a biztatás egyenesen az Úrtól jött: “Elég néked az én kegyelmem!” Mert ugyan mire lehetne még embernek szüksége, ha egyszer vele van az