Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)

1958-01-15 / 2. szám

i

4 REFORMÁTUSOK LAPJA

nek legnagyobb szüksége van, hogy EGÉSZ ember tudjon lenni. Olyan, amilyenné Isten szánta. “A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Jönnek, már jönnek. És ha a pokol minden hatalmassága is feltámad ellenük, még sem bírhatja le őket. “Ha a világ mind ördög volna és elnyomni minket akarna: minket semmi meg nem rendíthet, míg Krisztusba vetjük hitünket!” Meglehet, hogy vihar lesz, mielőtt kiragyogna a déli nap; meglehet, hogy szörnyű harc készül még, bár ez nem bizonyos. Az azonban egészen bizonyos, hogy minden mást — “gyermeket, nőt, testi éltet, hírt és jólétet el vihet, benyelhet a föld gonoszsága — DE MEGMARAD ISTEN ORSZÁGA!”

AZ EGYSÉG, AMIT KERESÜNK

Egészen bizonyos, hogy még soha nem volt ilyen élénk vitatkozás a vallás dolgai felől itt Amerikában, mint napjainkban. Egyik nagygyűlés a másikat éri és sokszor az a benyomásunk, mintha az ott elhangzó tömérdek beszédnek nem is lenne valami szemmel is látható foganatja. Pedig nem úgy van. Ha lassan is, ha nehezen is, de mindig mozdúlunk valamennyit előbbre.

Az ősz folyamán rendkívül nagy theológiai szakgyűlést tartottak Oberlinben, ahol azt a kérdést tárgyalták, mit e sorok fölé írtunk címnek: melyik hát az az egység, amit keresünk? Az ottani tárgyalások természetéből folyt, hogy semmi látható következményt nem észlelhettünk a gyűlésezés után. De lám, alig telt el néhány hét: már az Egyházak Országos Tanácsának decemberi nagygyűlésén ugyancsak meg lehetett tapasztalni a súlyos következményeket. Két vezető egyéniségnek a szájából történt felszólalásokról hoznak hírt lapjaink, amik nagyon messzemenő ígéretek reménységeit foglalják magukban. Kivált ha meggondoljuk, hogy az egyik Indiának, a másik Amerikának kiváló nagysága, utóbbi az Országos Tanácsnak az első elnöke volt, amikor ez megalakúit.

Miről van szó? Arról, hogy egyházi vezetőink mindig jobban elégedetlenekké válnak ezzel a mi négyszáz éves szégyenünkkel, a protestántizmus nagy botrányával: szétszakado- zottságunkkal szemben. Dr. Sherill, a protestáns episzkopálisok elnöklő püspöke, határozottan kijelentette, hogy semmiképen nem tudja elhinni, hogy Isten meg volna elégedve a mi dolgainkkal, ahogy ezeket most visszük. Mert amikor az egyházak egyesítésének problémájáról tárgyalunk, akkor félelem és tartózkodás nélkül szembe kell. néznünk az igazsággal. Már pedig, mondta a püspök, “az adományok ugyan lehetnek különbözőek, de Krisztus ügye nem ölelhet fel egymással ellentétes, sőt versenyző

eszméket és célokat. Az igazságnak lehetnek különböző megnyilvánúlásai, de lényegében az igazság EGY. Egység van az Isten elméjében. Ez a mi egységünk azonban, úgy ahogy az most van, csak szimbóluma annak, ami lehetne és aminek lennie kellene.”

Még erősebben beszélt az egyházak szervi egységének érdekében Dr. Manikam, az indiai lutheránusok híres püspöke. “Az együttműködés nem elég”, mondotta. Egység viszont sohasem lesz lehetséges, ameddig a tárgyaló felek mindegyike ragaszkodik ahoz, hogy theológiai tan és egyházkormányzat tekintetében minden ellentétet meg kell oldani, el kell simítani. És figyelmeztette az Egyesült Államok egyházait, hogy jó lesz, ha nem raknak még több akadályt az “ifjabb egyházak” elé, amelyek egyesülni akarnak egymással. “Olyan misszionáriusokat keressenek és küldjenek Keletre, akik nem fognak bírálgató szemekkel tekintgetni egymásra az elválasztó felekezeti falakon keresztül, sem pedig nem akarják minden áron megörökösíteni azokat a történelmi megoszlott- ságokat, amik ha akármit is jelentenek a Nyugat számára, nagyon kevés jelentőségük van a Kelet keretei között. Tegyenek hát meg mindent az ökumenikus missziók továbbfejlesztésére és igyekezzenek egyesülni a többi egyházzal a saját hazájukban.”

Nosza kapóra jöttek mindezek a United Church of Christ egyik fővezetőjének, aki sürgette, hogy az Országos Tanács több hatáskört adjon a városi és állami tanácsoknak. “Van a Krisztusnak olyan Egyháza is” — mondotta Dr. Truman B. Douglass — “amely fölibe emelkedik minden más egyháznak. Ezt az igazi egyházat sohasem fogja megtestesíteni egyetlen egy sem a mi most meglévő egyházaink közűi, és ez nem is lesz másként mindaddig, amíg mi ragaszkodni fogunk a mi mostani megosztottságunkhoz és elkülönítve élünk egymástól. Ezek az egyházi tanácsok az Igazi Egyház egységének olyan vonásait foglalják magukban, amiket mi nem tudunk megéreztetni mai egyházainkban. Lám az Egyházak Országos Tanácsán is tapasztalhatjuk, hogy egész sor kényes kérdésben sokkal helytállóbb az együttes bizonyság- tétele, mint a tagfelekezeteké. Amikor pedig az Országos Tanács azt az ítéletet közvetíti, amit Az Egyház mond az egyházak felett, a- minthogy kell is mondania ezeknek a széjjel- tagozottsága miatt, akkor egyenesen AZ EGYHÁZZÁ lesz legalább ebben a tekintetben.”

— Értjük-e mit jelent mindez? Az uj reformáció harsonája zúg ezekben a komoly intelmekben. Erőteljes fejszecsapások konganak a felekezetek elválasztó-falain. Már réseket is ütnek rajtuk azok az egyházegyesűlések, amilyet az ökumenikus mozgalom megindúlása óta már vagy harmincat csináltak. Eljön az idő, amikor megszűnnek a -felekezetek és helyreáll