Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-03-15 / 6. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Dr. Deák Imre ÖTVENHATAN VOLTAK ÖK! 1956 október 23.-ika nemcsak a magyar, hanem a világtörténelem lapjaira is lángoló betűkkel írta be magát, mint a szabadságvágy örökre emlékezetes napja. Ami Magyarországon ezekben a napokban történt, sohasem lesz teljesen ismeretes a nagyvilág előtt. Pedig e napok minden mozzanata megérdemelné megörö- kíttetését. Ezért próbálok meg én is, mint e forradalmi idők egyik szereplője, leírni egy kis epizódot ebből a világtörténelmi időből. 1956 október 26, péntek. A Borsodmegyei Munkástanács vezetőivel megállapodtunk, hogy a politikai elítélteket szabadlábra helyezzük. Mint bírók, én és egyik kollegám önként vállalkoztunk arra, hogy kimegyünk Miskolcról a körűlbelől 20 mértföldre levő, Szuhakálló mellett üzemelő “József-aknai elítélt külmunka- helyre”. így hívták azokat a rab-munkatele- peket, ahol a politikai elítélteket dolgoztatták. Magyarországon sok olyan üzem és bánya volt, ahol az ilyen elítélteket dolgoztatták a kommunisták. Október 27.-én reggel az én barátommal és egy szabadságharcossal taxin kimentünk az “Isten háta megett” fekvő József-aknára, amit kocsival nehéz volt megközelíteni. Miután a kapunál igazoltuk magunkat, bejutottunk a “felvonúlási udvarra”, mit kétszeres szöges drótkerítés vett körül, ennek mentében pedig világító őrtornyok állottak Újabb igazolás után bemehettünk a tulajdonképpeni rabszállásra, aminek megint ugyanolyan tornyos és szöges-drótos kerítése volt, mint a külső udvarnak. Minthogy telefonon értesítettük volt a telep parancsnokát érkezésünkről, az elítélteket felhívták munkahelyeikről és azok már éppen az udvaron sorakoztak, mire mi odaértünk. Ott állott előttünk ötvenhat rabruhás, cson- tig-bőrig ledolgoztatott, testileg meggyötört, ösz- szetört magyar. Bizony elszorúlt nemcsak a torkom, hanem a szívem is, amikor megláttam, hogy mivé lettek ezek az emberek, ifjak és öregek egyaránt. A bánya és a rabtelep elzárt élete, meg a gyenge rabkoszt, úgy megszívta az embereket, hogy inkább ötvenhat halottat láttam, mint élőt. Az utasítástól eltérően ott nyomban elhatároztam, hogy mindnyájukat elengedjük, mert láttam barátom arcáról is, hogy mi megy végig az ő lelkén. Tartottam hát nekik egy beszédet, hogy az Isten meghallgatta imádságaikat: a nép elzavarta a gyűlölt kommunista rendszer urait és ők szabadok: a szabad hazában szabad emberként kezdhetik újra életüket. Ennek az ötvenhat elítéltnek legnagyobb részét hosszú időre ítélték el. Hogy miért? — Példáúl azért, mert “Amerika hangját” hallgatta a rádión és amit hallott, azt elmondta munkástársainak; valami besúgó meghallotta és feljelentette — mert ez államellenes bűntett ma Magyarországon. Volt az elítéltek között fiatal gyárimunkás, öreg könyvkötő, javakorabeli földműves, egyetemet végzett mezőgazdász, építőipari szakmunkás, magán vállalkozó — akik nyíltan hangot adtak meggyőződésüknek, hogy ők nem akarják a kommunizmust és nem akarják “Rákosi apánknak” és társainak nép-elnyomó, a szovietet hűségesen kiszolgáló uralmát — és ezért kerültek az 1949-54-ig lefolyt évek valamelyikében bíróság elé és onnan a börtönbe, majd a rab-bányába. Ezek az emberek nem értettek a bányászathoz, mégis többet termeltek, mint a szakszerű bányászok, mert családjukat is rabkeresményükből kellett eltartaniok. Ami annál szörnyűbb feladat volt, mert hiszen keresményükből is mindig meglopták őket, így aztán még kevesebbet küldhették családjaiknak. Hogy mégis küldhessenek nekik valamit, megfeszített erővel kellett dol- gozniok. Ez az emberfeletti munka, a testi és lelki szenvedés tették ennyire tönkre ezeket az embereket, akiknek nem volt a világon semmi más bűnük, mint hogy nagyon szerették hazájukat és szerettek volna segíteni sorsán. Nem volt ezek között egyetlenegy “nyilas” vagy fascista, sem csendőr — mind igaz magyar volt ez, mind az ötvenhat. Amikor én sírástól csukló beszédemet befejeztem, mi mind az ötvenkilencen csak sírva borúltunk egymás nyakába és felszabadúlt boldog örömmel kezdtük énekelni a magyarok bánatos imádságát: “Isten áldd meg a magyart!” Soha nem tudnám leírni azt az égő lelkesedést, amit akkor az ő szemükben láttam. Ott lángolt azokban a szemekben az átélt bizonyosságnak a tanúságtétele, hogy a testüket megtörhették, de a lelkűket soha! Ezek a szürke rabruhás emberek hitvalló hősökké magasztosúltak fel előttem, amikor elkínzottan, megnyúzottan is rendületlenül hívei maradtak hazájuknak és nem voltak hajlandók meghódolni Moszkva szelleme előtt. A csoportot elláttuk pénzzel, hogy haza mehessenek szeretteikhez és aztán elváltunk tőlük. Október 28.-án délelőtt ismét felmentem a Munkástanácshoz, mert bár vasárnap volt, mégis dolgoztak. Szinte nem is akartam hinni szemeimnek, amikor a tegnap elengedett ötvenhat rab közűi ott láttam négy fiatalembert. Kérdésemre elmondták, hogy azért nem mentek haza, mert otthonn is azt csinálnak, amit Miskolcon, hogy t. i. itt jelentkeztek szabadság- harcosnak és fel is vették őket, és most már
