Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-02-15 / 4. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

alázó számukra a folytonos ellenséges tüntetés, a közönyösség, részvétlenség, hosszú sikertelenség! Minden missziói terület közűi Koreában legnagyobb a keresztyének százalékszáma — és ott is csak öt százalék! Japánban 1890-ban, már akkor negyedszázados missziói munka után, csak félszázalék volt a keresztyének száma, és ma, 66 évvel később, folytonos munkánk után, még mindig csak ugyanannyi! (Itt a népesség száma emelkedett oly rohamosan, hogy a keresztyének szaporodása nem vált érezhetővé. Akkora területen, mint California, 90 millió ember szorong!)

Arról is meggyőződött azonban elnökünk, hogy soha nem volt nagyobb szükség még több missziói munkára, mint most van. És pedig nemcsak lelkészekre, hanem orvosokra, ápolónőkre, tanítókra és tanítók tanítóira, mezőgazdákra és azoknak a feleségeire, akik tudjanak és készek legyenek újabb módszereket tanítani, ipari és üzleti ágakra, theológiai tanárokra — és azt mondja, hogy legalább ötven féle misz- sziói mezőt soroltak fel előtte, amiken mindenütt önfeláldozó keresztyén munkásokra van szükség. Akik hajlandók elveszíteni az életüket Őérette, hogy Benne és Általa megtalálják azt!

Amikor egyházi hatóságaink letárgyalták e jelentést és annak javaslatait, ezeknek ismertetésére még visszatérünk. Egyetlen cikkben nem lehet felsorolni annak gazdag tapasztalatait, amikkel most Egyházunk ereje növekedik meg. Egyházunké? Inkább Isten Országáé.

SÁFÁRSÁG ÉS EVANGELIZÁLÁS

Február a sáfárságnak, március pedig az evangelizálásnak a hónapja a mi Egyházunkban. Magyar Egyházkerületünk elnökének az volt a kívánsága, hogy az egyházkerület bizottságainak az évi közgyűlésen tárgyalt jelentéseit mindig abban a hónapban közöljük, amelyiket arra a tárgykörre rászentelt Egyházunk. A sáfárság ügyének a Magyar Egyházkerületben nincsen külön bizottsága, hanem az evan- gelizáló bizottság munkakörébe osztották be ezt a célkitűzést is. Amiről ebben a számunkban megfelelő ismertetést közöl Egyházunk sáfársági bizottmányának főtitkára, a sok magyar egyházunkban ismert és szeretett Dr. Bright.

Más oka is van azonban annak, hogy ebben a számunkban közöljük az evangelizációs bizottság közgyűlési jelentését, sőt hogy arra e helyen külön is felhívjuk olvasóink figyelmét, akik között — reméljük — ott vannak elöljáróink, sőt számos lelkészünk is. Meg akarjuk előzni a küszöbön álló böjti időszakot, ami az egész egyházi évkörben a legkiválóbb alkalom minden evangelizációs munka és lelki elmélyülés számára.

Szomorú igazságot állapított meg egyház- kerületi bizottságunk jelentése, amikor takar- gatás nélkül kimondta, hogy mi bizony híjjá- val találtatunk abban a “szent elkötelezésben”, mit az evangelizáció céljáúl megállapítanak, hogy t. i. “ne legyen pihenésünk, amíg él egyetlen szomorú szív is Krisztus nélkül.” Maga Közegyházunk is hasonló megdöbbentő bizonyságot tesz önmaga ellen (lásd a jelentést!). Szinte visszhangja ez annak a sötét megállapításnak, amit a magyarországi református egyház öt püspöke tett néhány évvel ezelőtt (amikor még öt püspöke volt), nyíltan bevallva, hogy ami életet egyházuk addig élt, az csak árnyéka volt az igaz keresztyén életnek. Már pedig a mi itteni első nemzedékünk abból az árnyék-életből került ki ide Amerikába; nem lehet hát túlságosan csodálkoznunk azon, hogy mindmáig nagyon gyönge oldala maradt az evangelizálás, ami különben is a legnehezebb az egyház minden munkája között. Minthogy azonban a legfontosabb is, mert ez a végcél, az élet-indok, az igazi létkérdés és az az alapföltétel, ami nélkül egyszerűen nincsen egyház: ezért sürgetjük minden egyházi testületünket, hogy minden más tevékenységüknek fölébe helyezzék és minden erejükkel erre vessék magukat.

“Gyülekezeteinkből hiányzik az evangelizációs légkör” — állapítja meg bizottságunk. “Sok lelkipásztorunk nincsen tisztában e fogalommal.” Még jelentéseket sem ad mindegyik lelkész és ha ad is, negyvenből huszonöt egyszerűen hallgat erről a feladatról. Mily megdöbbentő, hogy az Egyházkerület jegyzőkönyvében e kiáltó mulasztásokról szóló jelentésnek tárgyalásáról, vagy pedig a helyzet megjavítására életbeléptetett intézkedésekről egyetlen szót sem találunk! — Mire való akkor az Egyházkerület? A jegyzőkönyv szerint arra, hogy ezt az egy szót mondja rá: “elfogadva”. Nem fogja Valaki az egyházkerületet is megmérni és híjjával találni?!

Helyesen állapította meg a bizottság, hogy minden gyülekezetben a lelkipásztor a kulcs- személy ahoz, hogy “a lélekmentés szenvedélye elevenné válhasson.” A jelentés erről szóló 1. számú pontját nagyon jó lesz egészen komolyan tanúlmányoznia minden lelkésznek, mert egész bizonyos lehet felőle, hogy ha ő nem alkalmazkodik az ott mondottakhoz, gyülekezetének tagjai fogják megpróbálni azokat a kívánalmakat ő reá alkalmazni, és az ő határozatuk nem fog abban a szóban kimerülni, hogy “elfogadva”! — Keserű tapasztalatok jutnak eszünkbe e téren. Túlsók egyházunkból kellett eltávoznia a lelkésznek amiatt, mert Valaki megmérte és hiányosnak találta. A világ legtöbbször nem emlegette ezt a távozás okáúl;