Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-12-15 / 22. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA méten — nekimenni a világnak, melegséget vinni, hogy melegséget kapjunk, szeretetet vinni, hogy szeretetet kapjunk. Szabó László igy fogalmazza ezt meg Karácsony Estén cimü versében: “Mindenki siet haza, otthonába, Csak én ácsorgók itt letörten, Magányomból az utcazajba szöktem, Hogy a boldog szemekből nagy titokban A hő sugárt szivembe lopjam.” Vájjon van-e a mi Karácsonyunkban valami, ami sokkal mélyebb és magasztosabb, mint a külsőségek és emlék-képekké csiszolódott szokások? Keserű lemondás-e a vissza-vissza- emlékezés, vagy boldog hálaadás a múltból magunknak átmentett szépségekért? Ha boldog hálaadás, akkor velük gazdagabbá építhetjük Karácsonyunkat s benne Krisztus születésére, Istennek hozzánk való le- haj olására méltóképpen, őszinte szivvel tudunk emlékezni. SASTOLLAS JÁNOS Irta: Csia Kálmán János olyan hallgatag szegény ember volt, akit nem sokan szerettek. Két nemzet gyermekei között, az én falumban ő volt a legmagasabb és legerősebb. Ruházata viseltes gyapjú harisnya és kenderből készült durva ing volt, az is legtöbbször a János szegénységéről beszélt. Csupán lájbija volt jobb állapotban; sötét posztóján ezüst gombok ragyogtak. Fején pedig fekete báránybőr kucsmát hordott, olyan süveg-hegyű tatáros formát, a- melynek oldalába hosszú sastollat tűzött. — Nyáron izmos talpaival mezitláb dagasztotta a mezőségi agyagot, télen pedig akkora otromba csizmákat viselt, hogy bármerre járt, fel lehetett ismeri lábnyomait. Amolyan falu-senkije volt János. Látszott rajta, hogy többet tesz erővel, mint ésszel s goromba híre járt. Arra pedig rá is szolgált. Azokban az időkben, amikor a vasgárdisták álmodoztak az Isztertől-Budapestig terjedő uj román impériumról, ezek a furcsa álmodások s halálosan téves hatalmi törekvések szakadást, harcot, nyűgöt hoztak az évszázadok óta békésen élő,. külön nemzetiségű, erdélyi falvak lakóinak az életébe is. Az én falumban lakott egy ember, akit Brádunak hívtak s úgy a fejébe szállott a nagy dicsőség, hogy kinevezte magát a magyarok istenének. Szép szál ember is volt s valahogy úgy meggazdagodott, azalatt míg a magyarok leszegényedtek, hogy háza hőségét fényes orcája tükrözte vissza a legjobban: csepegett a zsírtól s majd kihasadt a jóllakottságtól . . . Ahogy a futó évek alatt, okos politikusok beleszorították a magyarok életlehetőségét a szegénység jármába, a szolgaság kolonca is a legtöbbnek a nyakára került. Brádunak mind magyarok voltak béresei, munkásai, napszámosai. Büszkeségből és okosságból válogatta ki munkásait a magyarok közűi. Tudta, hogy rájuk bízhatja juhát, aranyát, házát: nem nyúlnak hozzá. Fizetést sem követeltek annyit, mint az ő fajtájabeliek. Sokszor napokig dolgoztak ingyen, ha adószedőtől, zsandárok verésétől, oknélküli büntetéstől őket mint falu bírája megmentette. így aztán Brádunak jól hámlott a hárs. Vasárnaponként, amikor langyos délutánokon felnyerített a muzsika s dudaszó mély dörmögése kísérte a szívet melegítő hangokat, Brádu is megjelent a táncolok között. Hímes katrincás román leányokkal szeretett hórát járni, a magyar menyecskéket pedig érzelmes keringők alatt kérte táncra. Egy bánata volt csupán: hogy sastollas János egy fejjel nagyobb volt nála s bár a legszegényebb volt a faluban, soha sem ment el béresi munkára hozzá. Ahol lehetett, ártott is neki. A zsandárokkal többször megverette s a falu minden bűnét, baját az ő kontójára irta. Annyit szidta, mocskolta, verette, hogy végűi a falu is elhitte a sastollas magyar bűnösségét. János pedig mind keményebbé és gorombábbá válott. Egy tánc alkalmával Brádu akarattal rosszúl osztotta meg a lépést s neki ütközött Jánosnak. Aztán el is kezdett könyökölni feléje. Erre aztán János béketűrésének is vége szakadt. Évek keserűsége, elvetélt magyar sorsa, kancsuka véres marása, börtönök keserű nyűge robbantotta tűzbe minden indulatát. Bicska villant meg a kezében s mint karmait a sas az áldozatába, bele vágta azt háromszor egymás után a Brádu mellébe. A nagy piros orcájú ember egyszerre fehérré vált ettől. Szép aranyozott szegélyű ingét pedig elöntötte a vérnek az árja. Aztán lefeküdt a porba, miből vétetett s egy cseppet sem látszott rajta, hogy a magyarok istene lenne. A muzsika vinnyogva hallgatott el, mint megrugdosott kutya, a duda pedig mély hörgő orditásba fulladt. A fehérnépek sikoltozva szaladtak széjjel s a kínban fetrengő Brádu felé hajolva kővé meredten tartotta a kését sastollas János. Mint minden drámának azután ennek is vége lett. Brádut a mentők szállították el, Jánost pedig a zsandárok. Félév telt el, mire Brádu a kórházból, János a börtönből kikerült. Én közvetlen a fel
