Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-12-15 / 22. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 10 donitotta a szférák zenéjét, amint különböző sebességük szerint hangolva vannak s egy csodálatos harmóniában egyesülnek. Mert a zene nem csupán emberi találmány. Az ember készíthet hangszereket, szerezhet zeneműveket, de a harmónia benne van a természet elemeiben, mint a szőllőben a bor. Az emberre van hagyva, hogy kivonja belőle a gazdag melódiákat, engedelmeskedve szabályoknak és törvényeknek, melyeket nem az ember csinált, csak rájuk talált. De túl népek dalain, művészek kompozícióin, túl szférák zenéjén, karácsonykor valami egészen egyedülálló ének hangzott alá a magasságból. Miután az égi herold a megriadt emberek előtt proklamálta a legnagyobb újságot: “Ne féljetek, mert imé hirdetek néktek nagy örömet, amely minden népnek öröme lészen, mert született néktek a Megtartó, Dávid városában” — mintegy karmesteri pálca intésére az elsötétített mezőn szétnyílt a függöny s a kiáradó fényben ott látszott egy “mennyei seregek sokaságáéból álló kar és rázendített a “Gloria in Excelsis”-re: “Dicsőség a magasságban az Istennek, És e földön békesség a jóakaratú embereknek . . Ez nem költészet. Ez élet-halál jelentőségű igazság. Ez nem egy napra szóló hangulat- keltésért adatott. Hetenként halljuk, amint kipróbálják New Yorkban a légi riadó szirénáit. Hogy el ne jöjjön egy nap, amelyen igazat találnak búgni, mindennap visszhangozni kell lelkűnkben: Dicsőség Istennek, békesség embernek! De minden a jóakaraton fordul meg. Ha ebből volna elég a világon, nem javasolta volna egy bizottság kormányunknak, hogy fogjunk hozzá, de mindjárt, egy húszbillió dolláros óvóhely-terv megvalósításához. “Ne majmoljuk az ellenfél tudományos anyagelvűségét” — jelentette ki alelnökünk. “A világnak ma nagyobb szüksége van arra, hogy a béke felé tegyünk egy hatalmas ugrást, mint hogy az űrbe ugorjunk!” — mondotta az elnök még világosabban. Billy Graham körútja Közép-Amerikában. — Január és február hónapok folyamán Billy Graham megint nagy körútat tesz a karibbeai tenger szigetein és a partjain fekvő kis országokban: Jamaicában, Porto Ricóban, Barbadosban, Trinidadban, továbbá Venezuela, Costa Rica, Guatemala és Mexico államokban. A római egyház már is megkezdte az ellene való hadakozást. Porto Rico katholikus hetilapja nagyon komolyan figyelmeztette az egyház híveit, hogy ha ezeken az összejöveteleken meg fognak jelenni: halálos bűnt fognak elkövetni. A panamai püspök meg azt hangsúlyozza, hogy az a protestáns lelkész semmi újat nem fog tudni mondani nekik, katholikusoknak: ők semmit nem tanűl- hatnak tőle. ILLÚZIÓ, VAGY IGAZI KARÁCSONY? Irta: Haranginé Juhász Antónia Az emberi gyengeség, a múlt illúzióinak kétségtelenül nagy ereje, vagy az emlékek hatalma — nem tudom, de a jelen Karácsonyát talán mindannyian, tudatosan, vagy önkéntelenül, a régi Karácsonyok szivünkben elrejtett emlék-foszlányaiból, megőrzött, csemegés ízéből próbáljuk felépíteni. Karácsony-várásunk elképzelései még a külsőségekben is a régi külsőségek: hulló hópihék, csilingelő szán, pirosorrú gyermekek hólabdázása, fehér háztetők . . . fehér lábnyomok. így vártuk a Karácsonyt gyermekkoromban. A macska dorombolása a parázsló kályha előtt éppen úgy hozzátartozott a nagy adventi várakozáshoz és a karácsonyesti szivszorongás- hoz, mint a diótörés és az udvarra fagyni kirakott gusztusos kocsonyás-tányérok. — Istenem, mit is csinálok, ha nem esik le a hó az idén se Karácsonyra! — mondotta “hazajáró” beszélgetés közben a minap valaki. Elgondolkoztam felette. Most is ezen gondolkodom. Valóban csikorogniok kell az utaknak, hogy a templombamenés áthitatossá, méltóságossá váljék és előkészíthessen bennünket a Krisztusra való emlékezés nagy napján az Ige hallgatására? . . . Kecskeméten, igaz, a nagy Kollégium árkádjai alatt s végig a városháza előtt is a lépcsőkre fagyva csikorgóit, sírt a milliárd cakkosszélű hópihe. A templom oldalánál, a tanyákról bejöttek álldogáló csoportja tipegett- topogott lakkos csizmákban s az ereszek alját kicsipkézték a jégcsapok. Szinte még a köhögés is hozzátartozott otthon a karácsonyi Istentisztelethez. Nyáron zavart volna, de Karácsony hangulatát ünnepélyesebbé tette a hatalmas fehér oszlopoktól visszaverődött köhögés. Vagy csak az évek múlása, jótékony és szépítő ereje mondatná igy velem? Éreztetné igy velem? Miért van az, hogy emlékeinket mind Karácsonyba szeretnénk sűríteni? A havas út, a friss kalács szaga, pontosan úgy hozzátartozhatna és hozzá is tartozik bármely más napjához is az akkori éveknek. A szülőkre való emlékezésbe éppen olyan gyönyörűen beleillenek, kitörülhetetlenül beletartoznak, mint régi városom képének a megfestésébe. Sőt benne vannak az első mesekönyvek ködös-rózsaszín színeiben, amikor idősebb nővéreim és édesanyám tágítgatták képzeletvilágom, mintha tudták volna, hogy valamikor még szükségem lesz arra, hogy akkorákat tudjak álmodni, hogy még itt messzi-Amerikában is meg tudjak élni tépelődő magyar szivemmel.
