Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-12-15 / 22. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 a sok tisztességet és megbecsülést szerezte, amiket már felsoroltunk. Mindez azonban tulajdonképpeni hivatali munkája mellett csak megannyi “mellékfoglalkozás” volt,, hiszen főfeladataként Egyházának teljes belmissziói munkáját neki kellett irányítania, ami állandóan uj gyülekezetek szervezését, a régieknek pedig mindaddig való gondozását jelentette, amíg ezek talpukra nem állhatnak. Hogy ennek a munkakörnek mekkora volt a terjedelme, azt legjobban az mutatja, hogy az uj egyházalakúlásban, az Evangelical and Reformed Church a belmissziói főtitkár mellé még két titkárt állított be, ezen kivűl pedig egy egészen külön szakosztályt — Department of United Promotion — három titkárral és irodai segédletekkel, a munka azon részének a végzésére, ami a legnehezebb teendője volt a régi belmissziói tanácsnak, Dr. Schaeffer főtitkársága idején. Valóságos Isten csodája, és az Úr kegyelmének bősége felől való páratlan bizonyság- tétel, hogy mindezt a tevékenységet az a kistermetű, de lélekben óriás férfiú három évtizeden keresztül folytatni tudta. És pedig olyan magasfokú teljesítményt nyújtott benne, ami méltán nyerte meg minden tisztelőjének ál- mélkodó elismerését és csodálatát. Akik közel állottak hozzá, azok nem tudták, hogy vájjon szorgalmát vagy ítélőképességének tiszta látását csodálják-e jobban? Újra meg újra megmutatkozott benne az az “isteni látás”, ami nélkül a próféta szerint “elvész a nép”. Közéletünkből való távozása után bizony sokszor volt alkalmunk ezt nélkülözni, kivált az első időkben. Az ő főtitkársága idejére esett a Magyar- országi Református Egyház amerikai missziójának a felszámolása és a két egyház között a tiffini egyezményben létrejött megállapodás, a- minek következményeképpen a magyarországi misszió egyházai — egy kivételével — mind a Reformed Church kebelébe jöttek át, ami ez egyház belmissziói munkájának nagy megnövekedését (és nagy megterhelését is) jelentette. Ez egyházak nagyobb része még nem volt önfenntartó, és ahoz, hogy uj egyházi hatóságaink ennek teljes jelentőségét meglássák és értékelni tudják, eh ez bizony a Dr. Schaeffer szívjósága, nagy türelme és isteni látása volt szükséges. Ez tette lehetővé, hogy még 18 évig élvezhették kis egyházaink is a “missziói segélyeket”, amiknek legnagyobb része azóta lassanként megszűnt. Nem fér semmi kétség sem ahoz, hogy neki köszönhetjük annak a magyar tanszéknek is a felállítását, amely a lancasteri Franklin és Marshall kollégiumban, valamint az ottani theo- lógiai szemináriumban tizennégy évig fennállott és sok más pályára készülő ifjú mellett segített tizennégy lelkésznek a magyar munkára való nevelésében is. A tiffini egyezményben ott volt ugyan az a megállapodás, hogy a Reformed Church gondoskodni fog a magyar egyházakban szolgáló lelkészek megfelelő kiképez- tetéséről, de bizony ez a követelmény is aligha nyert volna olyan teljes megvalósítást a mi nagy emberünk isteni látása nélkül. Amikor pedig ezt a vállalkozást a depresszió — örök kárunkra — megszakította, ugyancsak ő szer- veztette meg a belmissziói tanács magyar titkári állását is, aminek ellátása bizony még az előző feladatnál is sokkal nehezebb volt. (Dr. Perry Smith most ugyanebben a munkakörben látogatta végig vagy negyven gyülekezetünket — de az egész Egyház és különösen a Department of United Promotion támogatásával.) A Magyar Egyházkerület létre jövetelében sem volt annyi része senki másnak, mint Dr. Schaeffer úrnak. Minthogy az egyházmegyéket megszüntették a két egyháztest egyesülése alkalmával, helyesen érezte, hogy a magyar gyülekezeteknek az autonómiáját csak az egyház- kerületi fokon lehet továbbra is biztosítani. — Hogy ennek az autonómiának mily meggyőző- déses híve volt, azt minden alkalommal teljes határozottsággal kifejezte. Az Interdenominációs Konferencia megnyitó gyűlésén hatalmas beszédet tartott erről. Ő bízta meg a Tanács magyar titkárát, hogy járja végig a magyar egyházakat és sürgesse őket, hogy mindannyian lépjenek be a Magyar Egyházkerületbe. Mintha érezte volna, hogy erre a hatósági szervünkre mekkora szükségünk lehet még, amikor ő már nem lesz köztünk! Nagyon is helyesen cselekedett tehát a Magyar Egyházkerület, a- mikor őt tiszteletbeli elnökének megválasztotta. Mily jó volna, ha következő közgyűlésünkön még egyszer ott köszönthetnénk őt a magunk körében! Abban is neki volt legnagyobb része, hogy ezt a lapot mostani szerkesztőjére bízta. Ez azonban már — csak úgy, mint két előbbi tétel is — egészen személyes ügye e sorok írójának, aki ezekről külön személyes megemlékezésben kíván szólni lapunk következő számában. Jelen cikkünkkel csatlakozni kívántunk azokhoz, akik egyházi közéletünk e legnagyobb alakjának születésnapja alkalmából neki ünnepélyt rendeznek. Legyen ez ünneplésnek ha szerény is, de legméltóbb pontja, hogy minden magyar templomunkban emeljük fel hálaadó imádságunk szavát karácsony másnapján Istenhez, ezért az Ő drága szolgájáért, akinél többet mi magyar reformátusok senkinek sem köszönhetünk ebben a mi uj hazánkban, és úgy kérjük, hogy jó Istenünk áldja meg továbbra is az ő még hátralévő napjait és esztendeit e földön, a mennyben pedig részeltesse őt az örökélet idvességé- ben, a mi Urunk Jézus Krisztus érdeméből. Ámen.