Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-09-01 / 15. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 A Munka Vasárnapján szenteljük hát oda magunkat megint erre a feladatra, hogy meg- újúlt erővel nézünk szembe ez új korszak alkalmaival és követelményeivel, hogy Isten kegyelmével és segedelmével biztosíthassuk azt, hogy a mi anyagi bőségünk csakugyan híven fogja szolgálni az Ő célját: hogy legyen meg az Ő akarata itt a földön. Bütösi János VISSZHANG a Magyarországban folyó lelki megújulás baráti híreire Jönnek ismét a hírek meggyötört magyar földünkről. Nemcsak rossz hírek, de jók is. JÓ HÍR arról, hogy a lelki dermedtség ideje is mintha mólóban lenné, és Isten Lelkének üdítő szele mintha élesztgetné a korán hamujába hullott egyházi megújúlás parazsát. — Tüzek gyúlnak újra, “nagy magyar télben picike tüzek”. S ezektől a szikráktól lázba dobban az én szívem is: felrajzanak bennem a második világháborút követő magyar lelki ébredés drága emlékei. De kár, hogy olyan keveset tud róla az egyetemes keresztyénség! De kár, hogy szinte semmit nem tud róla idekint élő magyar fajtánk! Igen, talán az én bűnöm is ez: hallgattam, mással jobban törődtem, s megfojtotta bennem a szót itteni lelki sivárságunk reménytelensége . . . Pedig életem legfelejthetetlenebb tapasztalata az a két és fél év, amelyet ennek a magyar lelki ébredésnek a szolgálatában tölthettem. Még ma is sír utána a lelkem — s ha megkérdenéd, hogy miért: legyen ez a VISSZHANG esengő szívem válasza reá. Amerikai egyházainkban gyakran tapasztalom az arányérzet tragikus hiányát. Azt értem ez alatt, hogy gyülekezeteinkben a másod- és századrangú kérdések első helyre kerültek, a legfontosabbak viszont csaknem kiszorúltak érdeklődésünk köréből. Vagy nem úgy van-e, hogy nagy lármát tudunk csapni, ha ez vagy az mondott valamit, de teljesen érzéketlenek maradunk, ha az Isten mond valamit. Mennyi buzgalmat pocsékolunk “pénzcsinálásra”, míg lelkek megnyerésére se látásunk, se energiánk nem marad. Sokszor még a lelkipásztorok is összetévesztik a sikert a hűséggel, a számokat a Lélek gyümölcseivel, az olcsó népszerűséget az Úr jótetszésével . . . Nos, ahol Isten újítja az Ő egyházát, ott az elsők kerülnek az első helyre s a gyülekezet lelki arányérzetet tanúi. Ennek a nyomait láthatjuk ma Magyar- országon. Mikor igazán nagy a kísértésük, hogy ezernyi más kérdés foglalja le érdeklődésük középpontját, Isten népét egyre inkább csak AZ EGY SZÜKSÉGES DOLOG érdekli: mit akar az Úr?! így válik az íge halálosan komollyá: evangelizációk, konferenciák, bibliaórák alkalmain ezrek jönnek össze csak azért, hogy éhes lelkűket megelégítsék az Élet Kenyerével. “A lelki éhségre jellemző — írja egyik lelki- pásztor barátom — hogy legutóbb, amikor M.-án evangelizáltam, a templom falához létrát támasztottak, hogy a zsúfolt templomnak legalább még a karzatára feljuthassanak, s bizony akármerre megyünk, mindenütt roppant éhes tömegek előtt hirdetjük Urunkat. Lassan ki is terjed ez a szolgálat az ország egész területére.” Egy másik lelkipásztor arról ír, hogy egyszerre ötven meg száz gyülekezet kéri ezeket a szolgálatokat. Nem kell őket szórakozási lehetőségekkel csalogatni, hanem jönnek, mert vonja őket a lelki éhség, üdvösségük komolyan vétele. Mily nehéz itt nekünk bibliaórára összeszedegetni gyülekezetünk tagjait — otthonról azonban ezt írja egy lelkipásztor: “Különösen sok öröm forrásai a házi-Istentiszteletek alkalmai. Minden héten 10-12 helyen tartunk házi Istentiszteleteket, egy-egy helyen 40-50 résztvevővel. Komoly lelki problémák oldódnak meg, viszálykodók, haragosok békűlnek meg, és sok lelki sebből való gyógyúlás történik az Ige hatalma által. A legdrágább gyümölcs: sok komoly megtérés.” — Igen, lehet ilyen egyházi élet is, ahol valóban az örökkévalóság méreteiben próbálják élni az egyháztagok e földi életüket, nem pedig lealj ásítani az egyházat az emberi szenvedélyek tanyájává és társadalmi klubok szégyenteljes versenytársává. Ha már mostan az Ige-központú egyházi élet tartalmát vizsgáljuk, három jellegzetes magatartás hangsúlyozása válik itt nyilvánvalóvá. Az első a hűnbánat. Mi itt Amerikában szeretünk menekülni a bűnbánat elől.» Mi inkább igazunkat harsogjuk állandóan! Még akkor is, amikor a bűn e világi mérték szerint is ordít az életünkből, mi mindig a másikat vádoljuk s rongyos “igazságunk” érdekében készek vagyunk még az Úrral is szembeszállni. “Én református hitemért, magyar vallásomért még az istenen is keresztül gázolok” — mondotta egyszer egy obsitos magyar, s talán közelebb volt az igazsághoz, mint gondolnók . . . Óh, hogy tudjuk mi védeni magunkat, csak össze ne kelljen törni, csak bocsánatot ne kelljen kérni! Megvalljuk ugyan bűneinket “híva-
