Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 a mennydörgést s szinte látjuk a végzet közeledését. Jézus élettörténetében szintén érezzük, hogy valami drámai kifej lés felé tart, csak azt nem tudjuk előre, hogy az a kifej lés milyen lesz. Már a születését bejelentő égi dalban hangzik valami borongó, mély aláfestés — “E földön békesség s az emberekhez jóakarat.” De aki akkor, a római cézárok hadseregekre alapi- tott és minden ellenvéleményt eltipró, hatalmának idején a béke jelszavával indult, már is megpecsételte saját sorsát. Ezért hangzik bele a boldogító karácsonyi énekbe az ősz Simeon bús, baljóslatú gordonkája, mikor Mária felé fordúlva megszólal: “A te lelkedet is átalhatja az éles tőr . . .” Azóta tagadhatatlan haladást tettünk, de a fegyverkezések szédítő versenyében ma is sok helyen meggyűlhet a baja annak, aki a békére esküszik fel. Jézus annak a tudatában járt városról-városra, hogy útja a Golgota felé vezet. Az, hogy közben az úton emberek beteg testét, még betegebb lelkét érintette gyógyító kezével, mit sem változtatott a dolgon. Az út végén ott várt a kereszt. De ez még sem bizonyult a végállomásnak. Meg lehet jelölni a helyet, ahol földi élete kezdődött, de nem lehet megjelölni, ahol befolyásának vége van vagy lesz. Húsz év század óta mindig tovább tolódnak ki az O hatásának határai kultúrában, művészetben, társadalmi s főleg az egyéni életben. Vedd ki az Ő tanítását, kórházakon, szeretetintézményeken, hivő családokon keresztül érvényesülő jótékony befolyását az emberiség történetéből és mai életéből: — mi marad? Barbarizmus. Romboljanak le minden templomot a világon: mivé lesz a világ? Olyanná, amilyenben nem szeretnénk élni. — “Templom nélküli városban nem kívánnék üzletet nyitni” — mondotta' egy templomkerülő bankár. Mikor Jézus meghalt, úgy látszott, mindennek vége. A pásztort megölték, a megriadt nyáj szétfutott. Soha semmi hatalom össze nem terelheti többé ezeket a halálos csalódást szenvedett, kiábrándult szegény lelkeket. És harmadnapra ismét előjönnek, egyenként felocsúdnak a kábulatból, neki bátorodnak, munkához látnak, folytatják, ahol Jézus elhagyta. Nem tudta őket megállítani senki, semmi. Szembe néztek száz fenyegetéssel, ezer halállal. És ami a legérthetetlenebb volt a pogány világ előtt: szerették nemcsak egymást, szerették azokat is, akik őket gyűlölték. Boldogok voltak, ha valami jót tehettek, akárkivel. Boldogok voltak életük apró örömei között, boldogan szenvedtek és haltak meg. “Jézus él s mi is élünk, a haláltól nem félünk! Mert meggyőzte a halált s örök váltságot talált” — mindenki számára. íme, Husvét átformáló ereje! — íme, az emberi életek transzfigurációja örök csodájának titka: Husvét. Haranginé Juhász Antónia ÉGI PATIKA Husvét volt. Gyönyörű napsütéses husvét, amilyen időről álmodik minden uj ruhát, kalapot, cipőt vásárló amerikai. Husvét csodája, a nyitott sír megrendítő valóságának öröme, mintha napsugarak formájában ömlött volna szét az égmindenségen, hogy aki csak felfelé tekint, áhítatba essék. Az ég kékje, mint bársonyos kárpit, úgy borúit sugarakkal kirój tozottan a pittsburghi templom- toronyra. Gyorsan szaporodott az ünnepi Isten- tiszteletre érkezők száma a parókia előtt. Olyan arcok is bukkantak fel egymás után, amelyeket talán . . . talán csak egy évvel azelőtt, ugyancsak husvét alkalmából láttam a templomban. Természetesen jöttek a jó templombaj árók is. Mindenki az időről beszélt: — Mégis csak szép husvétunk lett! — Már attól féltem a múlt héten, hogy nem fogom tudni az uj szalmakalapomat feltenni s így nem jöhetek a templomba, mert semmi más uj darabom nincsen! — És így tovább, kellemesen beszélgetnek, amíg a második harangozás Istenhez hívó hangja átúszik a fejük felett . . . száll a házak felett ... a világ felett . . . Mindenki csupa szem. El nem mulaszthatja, hogy valakit is ne nézzen meg tetőtől-talpig, s meg ne dicsérje húsvéti parádés kinézését. Az idősebbek csoportjánál más a helyzet. Sötétek a színek s a régi kalapokon talán csak a virágcsokor az uj. Csendesebbek, nem igen vegyülnek az illatos, tarka fiatalság közé. Itt is, ott is kis körökben állnak. Ismernek mindenkit — főképpen egymás gyengéit, amiket éppen úgy nem tudnak elfelejteni, ahogy a fiatalok nem felejtik el szomszédjaik tavalyi húsvéti ruházatát. . . . Istentisztelet végeztével legelsőnek jöttem ki az ajtón. Szemeim megteltek a kék égből csodálatos erővel, tavaszi frissességgel alá- ömlő napsugár fényével. Ahogy lépkedek lefelé, három és fél éves kisfiam szalad ki a parókiából olyan iramban, hogy még le sem értem a lépcsőkön, már is hozzám ért, s meg sem állva tovább igyekezett két lépcsőfokokat átugorva apjához, aki a gyülekezeti tagokkal fogott kezet, kívánván békességes ünnepeket. — Apu! Apu! — kiabálta messziről. Fontos és komoly volt a tekintete, amelytől minden édesanyák legelső gondolata jutott nekem is eszembe: Jó lesz, ha elkapom a kis öreget — nem mindig kimondottan van szükség arra, hogy ország-világ megtudja a családunkban történt csínyeket.
