Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-01 / 7. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA az ő helyzetébe, ezt nem is vehetjük rossz néven tőle. Hamis próféták és hamis Messiások többször támadtak Izraelben s a gyanú kézenfekvő volt, hogy hátha Jézus is csak ezek közűi egy. A nép vezetőinek pedig az is felelőssége volt, hogy a hamis tanitókat leleplezzék, még mielőtt sokakat elhitetnének. — Nikodémus tehát eljött Jézushoz, hogy kifürkéssze az igazságot. Ha az eszére hallgatott, akkor arra a meggyőződésre jutott, hogy Jézus lehet a Krisztus. Nikodémus okos ember volt, ismerte az írásokat, ismerte iz írások magyarázatait és való- szinű, hogy ilyen ésszerű meggondolás alapján szólította Jézust “Mester”-nek, mert olvasta a bibliai kommentárban, midras-ban, hogy ha egy ember prófétai beszédet szól és prófétai jeleket tesz, arra hallgatni kell. Már pedig a jelek, amelyeket Jézus tett — és ezt Nikodémus bölcsen megértette — messiási jelek voltak. Nikodémus nem volt rajongó. Egyrészt túl-öreg volt ahoz, hogy hamar lángra tudjon lobbanni, másrészt meg a bölcsessége is megfontolásra intette. Nem volt benne semmi Náthánáel lelkesedéséből, nem kiáltotta el magát az első szóra, hogy “Te vagy az Isten Fia, Te vagy az Izráel királya!” (János 1:50.) Nem volt benne semmi Zákeus túláradó öröméből sem és nem Ígérte meg, hogy vagyonát szét fogja osztani a szegények között. Nikodémus józan, megfontolt, nyugodtbeszédű, talán kicsit számitó ember is volt, aki minden különösebb felindulás nélkül közeledett Jézushoz: “A jelek, amiket teszel, arra mutatnak, hogy Istentől jöttél, és én most szeretném tudni, hogy mi vagy valójában?” Ez a józanság még akkor sem hagyta el, amikor Jézus az újjászületés misztériumát tárta elébe. Az egyetlen, amit válaszolni tudott, megint csak józan kétely volt: “Mimódon szület- hetik az ember, ha vén? Vájjon bémehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?” (3:4.) A SzentLélek csodálatos munkája sem ámította el; magyarázatot, észszerű kifejtést kért Jézustól: “Mimódon lehetnek ezek?” (3:9.) Ennél többet nem is tudott kérdezni, mert Jézus beszélt, és Nikodémus, a csendes vén bölcs, ott ült az éjszaka csendjében, fejét megtámasztotta az öklével, homlokát összeráncolta és minden erejét összeszedve próbált megérteni csodálatosan érthetetlen dolgokat földiekről és mennyeiekről, a fölemelt rézkigyóról és a fölemelt Ember Fiáról, és arról, hogy az Isten úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte. Talán csak akkor pislogott egy kicsit sűrűbben a szemeivel, mikor Jézus arról beszélt, hogy vannak emberek, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot, s hogy akiknek a cselekedeteik Isten szerint vannak, azoknak nem kell félni a világosságtól s attól, hogy cselekedeteik nyilvánvalókká lesznek . . . Aztán Nikodémus hazament, de nem hiszem, hogy sokat aludt az éjszaka még hátralevő részében. Milyen hatással volt ez az éjszakai beszélgetés Nikodémusra? Ezt senki ma már pontosan megmondani nem tudja, de az evangéliumból úgy látszik, hogy ez a látogatás döntő változást nem okozott Nikodémus általános magatartásában. Ezek után sem vallott nyíltan színt Jézus mellett s farizeus társai meg a Sanhedrin többi tagjai nem is sejtették, hogy ő Jézusnál járt, ő meg nem igyekezett erről felvilágositani őket. De szívében továbbra is rokonszenvezett Jézussal és szimpátiáját odáig vitte, hogy egyszer még a főpapok és farizeusok társaságában is védelmére kelt. Nem túlságos hevesen, csak józanúl, kimérten és törvényszerűen, mert a farizeusok és főpapok nagyon érzékenyek voltak a Jézus iránt való szimpátiával szemben. Nikodémus csak ennyit mondott: “Vájjon a mi törvényünk kárhoztatja-é az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik?” (János 7:51.) — de még ez a kicsi is elég volt ahoz, hogy a többiek gyanúba fogják, nem Jézus követője-é ő is? S mikor a többiek ajkáról elhangzott e gúnyos kérdés, Nikodémus csak hallgatott. Nem tiltakozott, nem is mondott igent; zsebében volt a pártjelvény, de gomblyukába tűzni nem merte, mert kétségek gyötörték, hogy talán téved és helytelenül cselekszik, s mert az aggodalom mint sűrű köd ott ült a lelkén, a színvallás döntő lépését megtenni nem tudta. Mire várt? Talán valami csodára, arra hogy Jézus angyaloknak a seregeit parancsolja le az égből a maga segítségére s akkor Nikodémus is biztos lehet a dolgában és kockázat nélkül állhat oda a diadalmenetbe követni a Mestert. Nikodémus nem vállalta a hit kockázatát, ő biztosra akart menni, s józanúl és megfontolva, az arany középúton állva, párt jel vény ét a zsebében szorongatva várt az események kialakúlására. Ám az események gyorsabban alakúltak, mint ő gondolta és szinte szédítő iramban átrohantak Nikodémus feje felett és mire a vén ember magához tért, csak azt vette észre, hogy Jézus már meg is halt a keresztfán. Nikodémus túlságosan sokáig várt, majdnem végzetesen sokáig. Jézus halott volt, péntek délután volt, holnap szombat lesz, s ha valaki nem temeti el Jézus testét, a zsidó főpapok fogják eltakarítani szentségtelen módon. Csak pár óra állt meg rendelkezésére a nap lenyugvásáig, mig a sabbath megkezdődik. Nagypéntek délutánján Nikodémus csendesen elindúlt a Golgotha felé. Mire odaért, már valaki volt ott. Valaki, akit pontosan ugyanaz a bűntudat szorongatott és ugyanaz a szégyen hajtott, mint Nikodémust. Ott volt már Arimáthiai József, “aki a Jézus tanítványa vala, de csak titokban,
