Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-11-15 / 20. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Közben hullott a gránát az erdőbe s tépte, szaggatta a fákat, mint jég a buzaszemeket. Egy zászlóalj törte előre magát a tűzesőben s minden lépés drága magyar fiuk halálát jelentette. Az erdőt szinte szürke ködbe vonta az elrobbant lövegek füstje s kesernyés, sós vérszaga volt a levegőnek is. Alig lehetett fától fáig látni, amint fegyverre tűzött szuronnyal rohamoztak az emberek. A pokol minden tüze ráösszpontosult azon a napon arra a nyirfaerdőre. Balázs ott lapult csukaszürkében az egyik nyirfa tövében, izzadtan, zihálva, megtépett zubbonyban, fáradtan, éhesen, mint egy a sok magyar fiú között. Napok óta állták a tüzet s valami belső elhatározás érett meg a szivekben a döntés kicsikarására. Csak ötven méterre az erdő szájától muszka lövészárkok voltak, mélyen a földbe beépitve. A csapat azt a parancsot kapta, hogy azokat az állásokat kell rohammal bevenni. Balázs pap nemrég érkezett ki a frontra s ez volt az első tűzkeresztség számára. Épen felugrott s tovább akart szaladni, mikor egy katona sikoltott fel mellette s aztán keresztül vágódott a lába előtt. Feléje hajlott s látta, hogy már nincs élet benne. Az öreg bakák szerint gyönyörű lövést kapott. Serkenő bajuszán ment be a golyó. Eájdalom nélkül jutott a másvilágra. Balázs valami kemény szorítást érzett a szivén. Sós könnyek fojtogatták torkát s aztán szédülni kezdett vele a világ. Majd elhomályosult minden körülötte. Nem tudta meddig volt eszméletlenül, amikor a parancsnok hangját hallotta: “Rohanni fiúk a tisztásra, mert beleégetnek ezek az erdőbe, elevenen akarnak megsütni minket!” Balázs felugrott s egy lendülettel átszaladt legalább tiz fasoron, hogy a tisztás szélére érve az erdőtől egy jó pár lépésnyire vágódjék ismét hasra. Valahogy az történhetett, hogy ő szaladt ki a legmesszebbre a tisztáson s hallotta amint a háta mögött dobogó léptekkel rohannak a katonák s vágódnak el a földön, oltalmat keresve a barázdák mögött. Itt már a távolság nem volt nagy az orosz lövészárkoktól s a nehéz tűzfegyverek becsapása teljesen meg is szűnt, mert a muszkák nem akartak a saját embereikben is kárt tenni. Azonban alig, hogy a földre vágódott s két fordulatot tett hogy a lövedékek ne találják, elkezdődött ismét a pokol muzsikája. Veszett üvöltéssel, mint majorház mellett a komondorok, felorditottak az oroszok géppuskái s tele ugatták irtózattal a völgyet. Kinosan hosszú percekig csak ezek voltak az urai a honvédek s a muszkák közötti térségeknek s szörnyű vonításukra csak egy- egy honvéd puska felelt, mint sarokba szorított puli kutya. Majd a csapat jobb és bal szárnyán megszólaltak a honvédek géppuskái is, mély hör- géssel vicsorítva rá a halál fogát a lövészárkokban lapúló muszkákra. Balázs figyelte a hangokat s meghajszolt gondolatai megcsendesedtek és lassan áttekintettek az események felett. Megfigyelte, hogy szive repdes és kalapál a mellében, mintha ijedt madárrá változott volna s ki akarna menekülni csont és hús kalickájából. Majd észrevette, hogy a gépfegyvereket kezelő honvédek szinte mérnöki pontossággal követik az orosz géppuskák kilövésének a nyomát, amint keresztbe pászmázzák a kis távolságot a két csapat között. A kilőtt golyók mint halált hozó tüzes darazsak keresték az ellenséges géppuska-fészkeket, hogy megbénítsák azoknak ütő képességét. Ahogy telt az idő, Balázs fülei kezdték felfogni a közelebbi hangokat is. Jobb keze felől egy sebesült fojtott nyögését hallotta, majd a parancsnok hangját hozta oda a szél. Megállás nélküli rohamot parancsolt a vezérlő tiszt, míg nem késő. Balázs érezte, hogy a katonáknak s neki sincs erkölcsi ereje, hogy felugorva, mellel belerohanjanak a hörgő-ordító géppuska tüzbe. Ugyanakkor tudta azt is, hogy a csapatnak csak ez lehet egyetlen mentsége. Majd hátamögött görcsös sírást hallott. Nincs megrendítőbb felnőtt emberi sírásnál s ebben benne volt egy megtört, kifáradt, erőt vesztett, zátonyra jutott lélek minden keserve. Aztán egy másik hang ütötte meg a fülét, amint a bajtársát vigasztalva ezt mondotta: Ne félj testvér, látod a papunk is itt van, teste téged takar s a golyó amit feléd lőnek, benne fog megakadni. Balázs abban a percben rádöbbent, hogy ő nem cselekedhetik úgy mint a többiek. Tőle mást várnak az emberek s az Isten. Abban a pillanatban felugrott fekvő helyéről. Már nem hallotta a hörgő géppuskák hangját. — Csupán egy gondolat kötötte le egész lényét: jó példájával megmentheti a halál aratásába hullott véreit. Amint a lövészárkok felé vágtázott, harsogó szóval kiáltotta: utánam, fiúk! A véres, rongyos, fáradt katonák, egyszerre felugrottak. Abban a pillanatban elnémult az oroszok egyik géppuska fészke s a még be nem lőtt félivben villogó szuronyokkal rohamozták meg a lövészárkokat a magyarok. Csak percek műve volt az egész s a magyar katonák kitisztították az ellenség állásait. Aztán egyszerre lett nagy csendesség s a fáradt, elcsigázott harcosok hátukat egymásnak vetve, elnyúltak, pihentek az aránylag biztonságot nyújtó fedezékekben. A parancsnok meg- hatódottan szoritotta meg Balázs kezét s megígérte hogy nagy aranyéremre terjeszti fel azért, hogy erkölcsi erejével, jó moráljával, megmentette a csapatot. Balázs nem felelt rá semmit,
