Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-11-15 / 20. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA HÁLÁDATOSSÁGUNK LEGYEN HÁLAÁLDOZAT Irta: Lillian Lee (Mrs. Milton C.) Lang, az Egyetemes Tanács tagja Gyönyörű szép árnyékos fasor kezdeténél áll a fehérre meszelt falú és vörös cseréptetejű templom — beszédes jelképe gyanánt annak a szeretetmunkának, amit az az intézet végez, minek szerves részét képezi. Negyven holdas területen fekszik ez az intézet, és e terűlet egyik részét apró földszintes lakóházak, a klinika és a kórház foglalják el, a többit meg csűrök és a szántóföld. Ez a mi bél- poklos kórházunknak a temploma, Csandkuri- ban, India középső tartományában. Ez a templom nagyon lényeges alkotórésze annak az életnek, ami ebben a nagy intézetben folyik. “Nagy”-nak mondtam, mert szolgálata reménységet kelt és gyakran egészen “uj életet” kezdeményez. Ezért adják neki igen sokan ezt a nevet: “Reménység Kikötője”. A bélpoklosság, ez a rettegett betegség, szétdarabolja és formájukból kivetkőzteti áldozatait. E szerencsétleneket gyakran családjuk is kitagadja, még pedig mihelyst ennek a szörnyű kórnak csak a gyanúja is felmerül. Betegen, rémülten, éhesen, mindenkitől elhagyatva jönnek szegények Csandkuriba, segítséget és életet keresve. Mintegy hatszáz bélpoklos él itt, és még körülbelül 125 egészséges gyermekük, fiúk és leányok nemük szerint elkülönített otthonokban. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a pok- losok számára nincsen többé boldogság a földön. Ezek azonban itt mégis találtak! Orvosi kezelésben részesülnek, barátokat szereznek, maguk is beállanak az ápolók közé, és hamarosan egész otthon érzik magukat ebben az uj környezetben, ahol a szó szoros értelmében “uj életet” kezdhettek. Mi okozta ezt a nagy változást? Az, hogy akiknek a gondozása alá kerültek, azok szeretetből szolgálták őket. Aki egyszer ebben a templomban hálaadásnapi Istentiszteleten részt vehetett, soha nem tudja azt elfelejteni. Amikor a harang megszólal, a telep minden részéből megindúlnak a poklosok; több mint négyszáz uj életre jutott felnőtt! Csöndesen bevonúlnak a templomba és elfoglalják helyüket a földre terített gyékényeken, férfiak a templom egyik oldalán, a nők a másikon, a fiúk és leányok pedig előttük. Az igehirdetésre egész lelkűkkel odafigyelnek és boldogan vesznek részt az éneklésben. A szószék előtt erre az alkalomra gondosan odaterítettek több tiszta lepedőt a földre, hogy azokon gyűjtsék össze a természetben való adakozást. Mikor erre kerül a sor, egymás után jönnek elő valamennyien, hozva a maguk adományát. Sokan odaadják az egész heti rizsadagnak egy-heted részét, mások zöldségfélét hoznak, vagy fűszert vagy gyümölcsöt; számosán élő csirkéket hoztak, miknek összekötötték a lábaikat, míg nehányan pénzdarabokat helyeztek az e célra odatett kis perselykosarakba. De én nem az adományaikat figyeltem, hanem az arcukat — mert dacára hogy a testük csőnkéit volt, az arcukról mégis ragyogott a boldogság, hogy ők áldozatokat adhatnak! Hogy a hálájukat úgy fejezhetik ki, hogy az nekik áldozatba kerül! Olyan megható volt ezeknek a roncsolt testű, gyakran vak poklosoknak a látása, hogy minden egészséges szemlélő is hozta a maga tizedét és újra felajánlotta életének szolgálatát az ő javukra, a Krisztus nevében! Különösen azt a Hálaadásnapot nem fogom soha elfelejteni, amikor ezek a poklosok a szokottnál is sokkal többet adtak: amikor a mi egyházunk (akkor az Evangelical Synod of North America) a depresszió idején nagyon súlyos anyagi nehézségekkel küzdött. Elment a híre még Indiába is annak, hogy Amerikában az emberek sorba állanak, hogy levest vagy kenyeret kapjanak és hogy millióknak nincsen munkájuk; a mi poklosaink is megkérdezték a kórház igazgatóját, hogy mi igaz ezekből a hírekből? A rossz híreket aztán nagyon szívükre vették, mert a mi problémáink mélyen érdekelték őket. Engedelmet is kértek arra, hogy ez alkalomból külön gyűjtést rendezhessenek a mi felsegítésünkre. Az igazgató természetesen megadta erre az engedélyt, csak
