Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-01-15 / 2. szám
törzsőrmester, a nagy arany érmes Józsa Gyuri presbitere és vadásztársa volt. Sokszor űzték a vaddisznókat s koronás fejű szarvasokat ott fent a nagyölű hegyek között. Neki mondta el a jó hirt Balázs. Gyuribá egyszerre akkorát kurjantott, hogy még a tisztek is felfigyeltek rá. Aztán kiadta a parancsot, hogy Balázs hívei sorakozzanak, mert hazamennek Úrvacsorát venni. Balázs ismét vonattal ment haza. Most előbb ért oda, mint a határőrök, s mikor ezek a falu közelébe érkeztek, az ezeréves vén harang meleg ölelő hangja köszöntötte őket. Úgy mint századokkal azelőtt, amikor jöttek törökről, tatárról hazafelé Erdély sasfiai. Majd felbúgott az orgonaszó s a nép bevonult a templomba. Már ott volt az egész falu. Megtelt a templom asszonyokkal, férfiakkal, gyermekekkel. Minden ajak, minden szív, kimondhatatlan tusakodással imádkozott az övéiért, szegény Magyarországért, az árva székely népért. Aztán mikor felállottak az Úrvacsora vételéhez, minden család együtt vette el azt. Felhangzott az Ige. “Ez az én testem, amely ti érettetek megtöretett.” A megtört kenyeret vevő emberek úgy érezték, hogy a templomon keresztül ajtók, ablakok nyílnak, melyeken át szánóan, féltőén, szeretően rájuk tekint az Úr. Mikor vége volt az Istentiszteletnek, felsírt az orgona s szállott az ének az ajkakon: Isten áldd meg a magyart! Majd ez: Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk. Kint a nagy cínteremben, a Tiszteletes megölelt s megcsókolt minden frontra induló határőrt. Józsa Gyuribá volt a legutolsó. Kemény sas-szemei ellágyultan nézték a pásztort. Férfias arcán meleg könnyek hullottak alá. Majd oda- sugta Balázsnak: “Ha úgy ősszel kimegy a havasra a Tiszteletes Úr, akkor amikor szarvas- bőgés hallszik, békanyál úszik a magasban s olyan a levegő mint csurgatott méz, küldjön üzenetet nekem a költöző darvakkal, vándormadarakkal.” Aztán eloszlottak az emberek. A katonák hazamentek még egy pár órára. Újra végignézni az udvart, az istállót. Rendbehozni valami halaszthatatlan férfimunkát. Megölelni még egyszer magzataikat — még egy utolsó csókot kapni szeretteiktől. Este nyolc órakor ismét sorban állott a határőr század. Felcsattant Józsa Gyuribá’ hangja: Előre indulj! Száz láb dobbant a földre, száz asszony sírt fel az esti szürkületben s a nagyharang mély hangjában is zokogás volt. Mikor a parókia elé értek, tisztelgést vezényelt Józsa Gyuribá’. Jobbra vágódtak az arcok s a szem-villanásokban meghatódottság volt és köszöntés szállott Balázs felé. Majd felcsattant ismét a nóta: Atyha felől veres az égalja. A bakának széna derekalja. Aztán az ének lassan elhalt. Felitták a távolságok. Firtos felől utolsó búcsút intett a lenyugvó nap. Balázs rágondolt az egyedül maradt családokra, az elárvult szerszámokra, a gazdátlanúl alvó földekre s nehéz sóhajtások keltek a szívében. Sokáig ott állott szótlanúl, tehetetlenül a kapu előtt, amikor Juli néni, a szomszédasszony, szóllította meg: “Elmentek szegények. De a templomból indultak el s úgy fogja vezérelni őket az Isten, mint az ószövetség népét a pusztában — s ha elmentek: vissza is jőnek.” A CSODA HARANG Valahol az Alpok ölében Van egy láthatatlan harang, Vész idején kong-bong magától, Riasztón ömlik szét a hang. Nincs kötele, nincs haranglába, Nem rángatja ember keze, Csak akkor kondúl meg riadtan, Ha ráfú az Isten szele. És akkor a nép porba omlik, Várja a vészt, ítéletet, Bősz, vad orkán előszelétől Szíve, lelke, térde remeg. Csodálatos légi harangszó, Rá megrémül az átkozott, Ki sohasem nézett az égre, Éltében nem imádkozott. Vihar tűntén keresni indúl Hegymászók bátor csapata, De nem lelik, csak lelkűk mélyén Kong a harang visszhang szava. Visszatérve, némán borongnak, Megnémítja ez a tünet, Csak nézik egymást, mint akik rég Elveszítették lelkűket. Becsendít a hitetlen szívbe, Az megsajdúl, hogy vétkezett, Mikor Isten nélkül kereste A meg nem lelt szép életet. Csodás harang rejtett szivünk is, Melybe hangot vérünk veret, Vészben előharangozója Az éber lelkiismeret. Szabó László. REFORMÁTUSOK LAPJA 11
