Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-02-01 / 3. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Vitéz Ferenc Isten szántóföldje, épülete, munkatársai Olvasandó I. Kor. 3:9-23. Alapígék I. Kor. 3:9. Isten az ember iránt érzett szeretetét és értékelését azzal mutatta meg, hogy örök szere- tetéből megteremtette, gondját viselte, prófétáit, majd egyszülött Fiát küldte hozzá a könyörűlet drága üzenetével, végül Fiát adta váltságul, áldozatul érte. így lehetett az ember ismét valakivé: Isten gyermekévé, mert ártatlan vér hullott érte, tisztította meg és pecséltelte el az Atya gyermekévé mind az idők végeztéig. A végtelen Szeretet végtelen nagy áldozatot hozott érte, hogy a bűn, a halál, a kárhozat átkából kimentse és elvesztett, de kegyelemből visszakapott országának boldog örökösévé tegye. Végtelen lehetőség áll az ember előtt: ha elfogadja, amire Isten elválasztotta, sok-sok gyarlósága ellenére is azzá lehet ismét, amivé Ő teremtette; s hogy azzá legyen, szól hozzá az örök evangélium, ihletheti, bátoríthatja és vezetheti a SzentLélek, hogy megszülessen benne az új ember... Isten terve csodálatosan szép. Mi azt szeretnénk, hogy életünk boldog, gazdag és hosszú legyen, — az Úr arra hívott el, hogy az Ő gyermekei és örökösei legyünk. Valamivé és valakivé tehát csak akkor leszünk, ha alázattal elfogadjuk azt a lehetőséget, mit a kegyelem adott; ha reálépünk arra az útra és haladunk is abban az irányban, amelyik rendeltetésünkhöz vezet. Gyermekkélételünk utján Isten három fokozaton visz át: szántóföldjének, épületének és munkatársainak nevez. I. Az Ige azt mondja: Isten szántóföldje vagyunk. Mai körülményeink között elhalványult emlékezetünkben, elvesztette jelentőségét életünkben a szántóföld fogalma. Ha azonban gondolatban végigmegyünk azon a barázdán, amelyet otthon szántottunk, amely kenyeret teremtett számunkra és szeretteink részére, amelyik barázda megszélesítéséért ideindultatok egyszer, hogy verejtéketekkel is újra és végleg megvásároljátok, mert könnyetek és véretek hullott érte: — rögtön teljes értékében jelenik meg szemeitek előtt az a földdarab, melyet szántóföldnek nevezünk. Nem kert, nem rét, nem erdő, hanem szántóföld: — olyan földdarab, amelynek roppant nagy értéke van, mert kenyeret terem, mert a jövendő Ígérete, táplálója és letéteményese. Lehet gyönyörködni a virágos rétben, lehet kedvelni a titokzatos erdőt, de igazán szeretni és értékelni csak a szántóföldet lehet. Az Úr szántóföldjének nevez bennünket. Sokra értékel, pedig úgy érezzük sokszor, hogy csak mocsár, nádas, vaderdő, köves hegyoldal, puszta és parlag vagyunk. Az Úr még sem mond le rólunk. Életünket fel kell szántania a szenvedés, a bánat ekéjével, szivünket föl kell törnie, a vadvirágot kitépnie, konkolyát fölégetni, jéghegyeit felolvasztani, alkalmassá tenni bennünket arra, hogy szent magvetésének áldott befogadói, jó földje lehessünk. Nem az Úrnak van szüksége arra, hogy mi gyümölcsöt, tiszta búzát, harminc, hatvan vagy százannyit teremjünk, hanem nékünk... Ő Úr volt és marad nélkülünk is, de mivé leszünk mi Nélküle?! Ugye, láttál már Isten nélkül élő embert — milyen nyers, köves, tüskés, sötét és reménytelen az élete... és még jó ember se lehet valaki Isten nélkül! Láttad és meglátod, miként omlanak össze birodalmak, melyek Isten nélkül éltek, melyek nem fogadták be, nem tűrték az Igét, amelyek nem akartak Isten szántóföldjévé lenni. Ugye, a te szíved is hányszor volt útfél, köves talaj, vad bozót, mely nem fogadta be az Igét, míg Isten össze nem törte büszkeségedet, míg nem állított szerelmesed koporsója mellé... s ugye, most áldod ezerszer azt a kezet, amely megragadott és átformálta az életedet, hogy Igéjének hallgatója, befogadója és cselekvő lehess... Ugye, milyen áldott Isten szántóföldjének lenni?! — Imádságot, hálaadást, felelősséget, segítséget, szeretetet teremni, olyan gyümölcsöt, olyan tiszta búzát, mit az Úr szérűjébe takarít. így látod meg életednek csak annyi értéke van, csak attól kezdve értékes és nevezhető Életnek, amitől kezdve az Úr közelében tudtál élni... II. Az Úr nemcsak szántóföldjének, hanem épületének is nevez. Isten épülete, Isten háza vagyunk, amelyikben egy csodálatos valaki lakik. A sok-sok épület között legmelegebb érzés fűz szülőházadhoz. Lakásodba fárasztó munka után megpihenni tér tested, de lelked még messze-messze száll szülőházadba s csak ott talál nyugalomra, csendességre, áldott békességre, mert, ugye, nincsen annál szebb és áldottabb hajlék számodra e világon, mert az lelked egyik darabjává lett . . . Isten épűletétének nevez. Az Ő földjére, az Ő telkére épültél. Fundámentumot is készített számodra még az időknek kezdetén. Te építeni akartál szép és boldog jövendőt, maradandó házat — és óh, hányszor omlott össze minden, mert homokra, lejtőre építettél, pedig hányszor figyelmeztetett, hogy ha meg akarsz maradni, jöjj hozzá, épülj Reá, úgy, ahogy ő akarja. És amikor megtaláltad végre, milyen boldogan kapaszkodtál bele, mert ez e megtartatás kősziklája — erős fundámentum, amelyet nem tud megdönteni ez a világ, sem a halál, sem az enyészet. S most is boldogan vallód: “Tebenned bíztunk eleitől fogva...” Ha, amit eddig egyedül építettél, összeomlott, amióta megtaláltad, nem is te építettél már, hanem Ő épített. Az Úr építette házad. Épített néked az örök fundámentumra — nem fát, szénát, pozdorját, hanem tűzben megpróbált aranyat, ezüstöt, drágakövet — tűzön keresztül tisztított és mentett meg. Szeretetével, áldozatával, vérével kapcsolt magához s így lettél az Ő épülete, háza — így lakik benned. így telt meg megüresitett életed drága tartalommal, így érezted meg, hogy nemcsak Isten épülete, háza lettél, hanem felhőkarcolóvá — katedrálissá — Isten templomává tudtál nőni, amelyik nemcsak magábazárja, hanem árasztja, sugározza a drága tartalmat — sőt kicsordúl az belőle, mert nem fogadhatja már be: mert nagyobb az Isten a mi szivünknél . . . Isten lelke lakik benned, Isten
