Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-12-15 / 22. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Kováts Margit MEGTARTÓ “Dicsősség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat.” (Luk. 2., 14.) Annuska fájó szívvel készült búcsút venni szeretteitől. Még bosszankodott is magában, mintha restellné a szeméből kikívánkozó könnycseppeket. Hogyne, hiszen nem először búcsúzik hazúlról életében és sajnos, nem is utoljára. Meg kellett volna már szoknia és nem tudja. Hogy is lehetne felejteni azokat az áldott órákat, amiket együtt töltöttek a karácsonyfa alatt. Félesztendő múlt el, hogy nem látták egymást. Mennyi szeretettel készítette Édesanyja számára a karácsonyi meglepetést. Testvérei számára is kötött egy-egy meleg sálat. Hogy aztán két testvér bátyja mi mindennel lepte meg őt, az meg egyenesen mesébe illik. Olyan boldog volt most otthon. Igaz, hogy szívesen készül a misz- sziói munkára is, amire úgy érzi, Isten hívta el, csak azért most megint nem találkoznak egy fél évig és az hosszú idő! Édesanyja jól tele rakta a táskáját minden földi jóval, nagyobb csomagjait postára adják, de a kézitáskában hadd vigyen örömöt a kolleganőinek, aranydiót, finom mézeskalácsot, édességeket, meg arany mogyorókat is. Mégis csak a karácsony fáról szedte azokat és azok majd újra vissza hozzák lelki szemei elé a gyertyák puha fényét, a szoba melegét és az Igét, amit legidősebb bátyja olvasott, aki szintén misszionárius és Isten kegyelméből most otthon lehetett velük. Olyan közel érezte magához ebben az évben Isten szent Fiát! De boldog is, aki az Övé lehet! Óh, ha Isten elhozza az időt, amikor majd ő is elmondhatja az embereknek, hogy milyen nagyon szerette Isten ezt a világot. De azért hamar erőt vett magán és ragyogó szemmel ölelte meg búcsúzóúl kedveseit és elindult, hogy mire mindenki “haza” érkezik, ő is ott legyen, ahol annyi szeretet veszi körül a növendékeket. Bátyjai kikísérték az állomásra és ő nem érezte magát egyedül egész utón, hiszen az emlékek úgy kísérték, mint üstököst kísér egy egész csillag regiment! Hogy mi várhat reá az utón, arra nem is gondolt. Az egész vidék hófehér volt és mikor elindult sütött a nap is, de lassan fehér hófelleget hozott a szél. Először úgy jöttek, mint fehér fátyol a kék égen, azután már sötétebb színűkre váltak és lassan az egész égbolt komor színbe öltözött. A vonat énekelve vitte tova. Az ő szive is muzsikált, egyik karácsonyi éneket a másik után énekelte. “Az Istennek szent angyala, Mennyekből hogy alá szállá . . . Milyen szép lehetett, mikor egész sereg angyal énekelt a bethlehemi mezőkön. Arra gondolt, hogy most is vannak angyalok és most is énekelnek, csak éppen az emberek nem gondolnak reá, hogy meghallgassák, mert ma nagyon elfoglalják magukat Isten gyermekei; ő meg akarja tanulni a csendességet és hallani akarja az angyali éneket. Amint kinézett az ablakon, hópelyheket fedezett fel. Csakugyan, a hó lassan hullani kezdett. Akkor is legalább másfél méteres mély hó takarta már a földet, mielőtt elindult a hegyen levő iskolából. Neki legalább két kilométert kell majd mennie az utolsó állomástól, de van egy rövidebb útja is, igaz hogy gyalog ösvény, de az feleannyira van. Igaz, hogy me- redekebb, de azon fog menni, hiszen úgy ismeri, hogy még behunyt szemmel is eltalál rajta. Mire kiszállt a kocsiból, már egészen sűrűn hullt a hó. Nem is gondolkozott egy pillanatig sem. Éppen két óra volt és ideje volt, hogy elinduljon. Szinte ujjongott, mikor nehány lépés után letért az országútról. Irattáskája volt csak a kezében. A többi csomagját majd viszi a posta. Könnyű lépésekkel megindult a keskeny hegyi ösvényen az iskola felé. A hó egyre sűrűbb lett, alig látott, pár pillanat alatt olyan volt, mint egy útra kelt hóember. Észak felől egyre erősödő szelet érzett, de éppen oldalba kapta, igy legalább nem gátolja a menésben. Az útja fenyőerdőbe vitte, ahol véghetetlen csend borúit rá. A fenyőágakon vastag lusta hópámák pihentek, olyan puha volt minden és olyan csodálatos békesség és halálos csend vette körül. A hó térden felül ért, de ő csak ment tovább és énekelt. Egyik karácsonyi éneket a másik után énekelte: “Óh, te boldogító, óh örömöt adó karácsony!” Mennél feljebb haladt, annál nehezebb lett minden lépése. A szél is egyre erősödött, az út pedig mintha mindig bizonytalanabbá válna. A sziklákat sem tudja úgy kikerülni már. Mintha félóra alatt nem haladt volna sokat előre ... a hó egyre esik, az útat nem látja . . . tán nem is az úton van már?! Annuska megállt, tájékozódni akar, de nem ismeri ki magát sehogy sem. Egyetlen nyomot sem lát. Hangot sem hall. Iszonyat vesz rajta erőt. Még fel akarja idézni lelki szemei elé az otthoni karácsonyi fényt. Hadd merítsen erőt az otthon áldott melegéből, hadd mosolyogjon felé édesanyja arca. Hadd lássa meg a kezében Bibliát tartó édesapja szelíd arcát és azután megy tovább, hiszen nem lehet már nagyon messze! Aki most látta volna ebben a percben, nagyon szép látványban részesült volna. De ő egyedül állt a fenyőerdő közepén. Tiszta fehér hóruhában, mint valami fehér bundában angyal állt ott. Irattáskáját maga mellé tette és imád-
