Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-01 / 1. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA korszaknak a leírását, ami 1921 október és 1924 december hava között, tehát a Tiffini Egyezmény megkötése és a Független Egyház megalakúlása között folyt le. Mind a jelent, mind a jövőt nagy mértékben érdekelné annak megállapítása, hogy miért történt a szakadás a magyarországi református egyház amerikai missziójának átadásakor, aminek lefolytatása kezdetben — tudtunkkal egészen 1922 február haváig — teljes egyhangúsággal haladt. Azok közűi, akik e minden másnál fontosabb korszakban a vezetők sorában állottak, már tényleg alig van köztünk valaki. Ha a még élő egy-két ember is elmegy: az említett kérdésre többé soha nem deríthetünk világosságot. Meglehet, hogy már most is késő van annak tárgyilagos megállapítására. Pedig az a reménykedésünk, hogy a kezdés eseményeinek teljes megismerése egymásnak még teljesebb megértésére és következésképpen nagyobb megbecsülésére vezethetne bennünket. IMÁDKOZTUNK A PAPÁÉRT Pius pápa súlyos beteg volt, már az utolsó kenetet is feladták neki. A földkerekség minden katholikus templomában imádkoztak felgyógyulásáért. Az amerikai protestáns egyházak Országos Tanácsa éppen akkor tartotta gyűlését Bostonban. A presbiteriánus egyház vezető egyénisége, Dr. Blake, akit éppen azon a gyűlésen választottak meg az Országos Tanács elnökévé, maga kérte a gyűlésen résztvevőket, hogy imádkozzanak a beteg pápáért, amit ezek meg is tettek. Mi is imádkoztunk érte: kértük Istent, hogy ha ez megegyezik akaratával, adja vissza egészségét a pápának. Szívesen imádkozunk mi bármily vallású embertársunkért. A pápa esetében azonban nemcsak ezért imádkoztunk, hanem azért is, mert őszintén sajnáljuk őt. Sajnáljuk amiatt a lelki rabság miatt, amiben élnie kell. Nem változtathat rajta, mert hiszen éppen az ő hivatalos kötelessége annak a rendszernek a fenntartása, aminek a rabja. Hajlandósága se volna arra, hogy változtasson rajta. Hiszen gyermekségétől fogva úgy nevelték, hogy meggyőződésévé váljék ennek a rendszernek a helyessége. Ezért nem csodálkoznánk azon, ha csakugyan maga is hinné, hogy helyes ez a rendszer. (Ámbár meg kell vallanunk, hogy ez irányban nem vagyunk mentesek a kételkedéstől, mert tudjuk, hogy milyen nagyműveltségű, sokat olvasott és sokat útazott férfiú a mostani pápa. Kételkedésünket mintha erősítené az a nagy igyekezete is, amivel megint tovább rakja az elválasztó falat.) A római egyház papuralmi rendszere azonban nemcsak a pápát tartja rabságban, akit e miatt sajnálhatunk — de rabságban tartja a keresztyéneknek nevezett emberek többségét is — és itt már nem elég a sajnálkozás érzése. Mert a történelem ijesztő tanúlságokkal fenyeget arra az időre, amikor Róma munkája többséget szerez bármelyik ország népe között. A mi szemünkben tökéletesen hasonló az ő rá- nevelési módszerük a kommunisták agymosásához. Az egyik istentelenségre nevel, hogy bátrabban és korlátlanúl uralkodjék a szabadságát elvesztett nép fölött. A másik is éppen ilyen föltétien engedelmességre tanít, totalitárius uralmat akar szerezni a lelkek felett, de amattól egészen különböző formát használ: az istenes élet nyelvét és látszatát; e megtévesztő külső alatt azonban nem tiszta krisztusi tanítás, hanem babonás elpogányosodás rejtőzik. Ezért érezzük magunkon azt az örök elkötelezést és felelősséget, ami az apostolok óta minden keresztyénnek szóló parancs, hogy megálljunk abban a szabadságban, amire a mi Urunk Jézus Krisztus hívott el bennünket és minden erőnkkel igyekezzünk azon, hogy minden embert kihozzunk a rabságból e szabadságra. Számunkra ezt is jelenti az, hogy “tegyetek tanítványokká minden népeket”. HALLGASSUNK ELNÖKÜNKRE! Ha Egyházunk elnöke odaérkezik valamelyik gyülekezetünkbe, kétség nélkül mindnyájan azonnal köréje gyülekeznénk és nagy figyelemmel hallgatnánk, amit mondani akar. Nemcsak a személyének és hivatalának kijáró tisztelet szerezné meg neki ezt a közfigyelmet, hanem még inkább annak megfontolása, hogy senki sem ismeri nála jobbaú Egyházunk közállapotát, a reá váró feladatokat és teendőket. Ugyanennek meggondolása fordítsa rá figyelmünket jelen számunkban közölt újévi cikkére, amiben hat nagyszerű alkalmat és egyben felelősséget állít szemeink elé. Ha cikkét komolyan elolvastuk, tudni fogjuk, hogy mik azok a legfontosabb problémák, amiket Egyházunknak meg kell oldania a reánk elkövetkezett új esztendőben. Minden lelkésznek és minden elöljárónak, minden presbiternek és minden egyháztagnak egyformán meg kell ismerkednie ezekkel: senki ki nem vonhatja magát hatásuk és felelősségük alól. — Magyar gyülekezeteink és egyházkerületünk különösen komoly figyelemre kell hogy méltassa azt a minket mindenki másnál jobban megható tanácsát, amit a menekültek befogadásáról ad cikkében. Azt az ezer vagy ezerötszáz biztosítólevelet nekünk magyaroknak egymagunkban is ki kellene állítanunk, hogy így nemcsak szerencsétlenül járt magyar testvéreinket megse-
