Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-11-01 / 19. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 géliumi Egyház életében is, amikor így gondoltuk a dolgot. Ma már azonban nagyjából kigyógyúltunk belőle. A katolicizmus azonban képtelen a gyógyúlásra. Az emberivel elvegyült tradíciót teljesen isteninek tartván, magát csalhatatlannak hiszi. Ezért kizárólágos és ha néha mutat is türelmet az egyén irányában, az egyénen át megnyilvánuló, az övétől különböző igazság ellenében halálos türelmetlenséggel viseltetik. Egy másik dolog, amit a tradícióval kapcsolatban meg kell említenünk az, hogy a tradíciónak szüksége van egy olyan helyre, ahol hitelesen, hivatalosan megnyilvánúlhat. Mivel pedig tartalmát, hogy mit mond, egészen pontosan meghatározni soha sem lehet, ennek a hiteles helynek egy élő embernek kell lennie, aki mindig a kor szüksége szerint ad annak értelmet és magyarázza. A katolicizmusban ez az ember a pápa, akinek szószólói, megbízottjai, képviselői a püspökök és a papok. így alakúi ki a hatalomban és szolgálati körben felülről lefelé haladó egyházi rend. Amilyen a katolikus tan az isteni kijelentés forrásáról, amilyen az egyházi rend az egyház szervezetében, szükségképpen olyan lesz állama és társadalma is. A katolikus — vagy a katolikusok által felépített — állam és társadalom úgy hiszi, hogy hatalma közvetlenül Istentől ered; hogy igazsága soha sem tehető kérdésessé; ezért berendezkedése mindig feudális, hűbéres vagy ahoz hasonló. Mindezt a huszadik században is vallja. Spanyolországban az állam tekintélyét csorbítani nem lehet, az állam rendőri karja a végső tekintély, az állam feje pedig a diktátor. De nem kell mindjárt a spanyolokra gondolni. Magyarországon sem volt sokkal különb a helyzet, és különb csak azért volt, mert ott mi, evangéliumi keresztények is jelen voltunk. A Peron állama és diktáturája katolikus elveken épült fel. Látszólag valami jó is volt benne. Patriárkális jóindúlattal viseltetett az ipari munkásság irányában, amelyet a feudális mintára felépült argentínai társadalom kihasznált volt. Hogy volt benne jóindúlat is, természetes, hiszen a katolicizmus követői — akár vezetők, akár a hívek seregéből valók is — mint emberek semmiképpen sem rosszabbak mint az evangéliumi keresztények. Néha talán jobbak is és így lehet bennök jóindúlat az elnyomott “szegény” ember iránt. A Peron rendszerének azonban nem csak ez a jellemvonása volt katolikus ízű. Maga Peron a katolikus egyház neveltje. Katolikus családban nőtt fel, katolikus iskolába járt, katolikusok, vagy katolikusok által nevelt emberek voltak a barátai és az egyetlen vallás, amelyet — akár rokonszenvesen, akár ellenszenvesen — ismert, a római hit volt. Egész élete tehát és egész politikai rendszere csak katolikus mintát követhetett. Ezért volt diktatórikus, ezért látta a világot vagy fehérnek, vagy feketének — a szürke átmeneti színe ismeretlen volt számára — és ezért volt patriárkálisan jóindúlatú azok irányában, akik elnyomottak voltak. A katolicizmussal nem azért került szembe, mert az állameszme és a társadalmi rendre vonatkozó felfogás szempontjából különbség volt közöttük, hanem, valószínűleg, bizonyos személyi okok miatt: a katolikus egyház tagadta Peron halott felesége, “Evita” körül kialakult kultusz jogosultságát — és azért, mert — bár a papok neveltje volt — kivette a hatalmat a papok kezéből. Peronnak csak az volt a hibája, hogy bár a katolikus politikai példák hű követője volt, mint politikus nem volt katolikus módon tapintatos és bölcs. Ezért kellett elbuknia. Azonban mert katolikus mintára épített, rombolt és harcolt, mert politikája, állam és társadalma a katolikus politika, katolikus állam és társadalom másolata volt, ez okokból nekünk, akik az Evangélium Katolikus Egyházának tagjai vagyunk, sem munkája sem alkotása nem lehet kedves. Mi az Ige emberei vagyunk. A mi számunkra nem az Egyház hagyománya az Isten beszédének a forrása, hanem egyedül az a könyv, amelyben az apostoli Egyház elmondja, hogy kicsoda Krisztus. Azt sem valljuk, hogy bizonyosan ismerjük, birtokoljuk, hogy kezünkben tartjuk az isteni igazságot. Következésképpen a vallás dolgában nem vagyunk türelmetlenek. Azt sem valljuk, hogy egy ember, vagy az egyházi rend az Egyháznak Isten által rendelt vezetője. Nekünk nincs pápánk és tőle lefelé haladó papságunk. Következésképpen — az írás egész természetének, tartalmának és a bibliai ember magatartásának megfelelően — egészen másképpen gondolkozunk az államról és társadalomról. Mi nem mondjuk, hogy az állam közvetlenül Istentől kapja hatalmát, hanem hogy emberek alkotása. Természetesen azt mindenképpen szeretnők, hogy az Ige uralmát elismerő emberek alkotása legyen. Azt sem mondjuk, hogy államnak kizárólágosnak és türelmetlennek kell lennie. Amint jól tudjuk, hogy az írásban megjelenő isteni igazságot senki sem tudja teljes tisztaságában felfogni, úgy azt is tudjuk, hogy amíg különböző gondolkozású emberek lesznek, különböző lesz politikai gondolkozásuk is. Mi nem vagyunk pátriárkálisak, mert tudjuk, hogy a legjobb szívű diktátor sem olyan, mint a feltámadott Krisztus. Mi a köz által alkotott, az egyén és a köz javát szolgáló és a köz által felülvigyázott szociális törvényeket akarunk. A mi politikánk, társadalmi elveink és politikai harcunk sem nem a római egyházé, sem nem a Peroné. Mi nem sírunk a Peron bukásán és nem üdvözöljük a pápa győzelmét. Nekünk az, hogy ők mit csinálnak, közömbös. Ők kívül állanak
