Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 A tizenötödik század első felében összehívott egyetemes zsinatok (Piza 1409, Konstanc 1414-18, Bázel 1431-48) meg is próbálták a római egyház megreformálását, hoztak is sok jó végzést, de sajnos, nem a hittan, hanem az egyházkormányzás terén próbáltak javítani. De ez sem sikerűit, mert bár kimondták, hogy a zsinat fölötte áll a pápának, mégis meghagyták a pápai hivatalt annak dacára is, hogy ekkor már sokan látták, hogy ez a javítások főakadálya. Valóban, a következő pápák még rosz- szabbak voltak elődjeiknél, olyan uj zsinatokat hoztak össze, amelyek átkot mondtak az előző zsinatok végzéseire és újra teljessé tették a pápák egyeduralmát az egyházban. Bebizonyosodott, hogy az egyházat nem lehet belülről megreformálni: a pápai rendszer teszi azt lehetetlenné; ennek megszüntetése hozhatna csak javúlást. Ennek ellenére, amikor Luther Márton 1517-ben föllépett, még ő is csak belülről kívánta megjavítani az egyházat. Még akkor is, amikor a pápa kiátkozta az egyházból, Luther a zsinathoz fellebezett a pápa ellen. Nevetségesen hazug vád tehát az, hogy Luther vagy a reformátorok uj egyházat akartak alapítani. Nem ők taszították el maguktól az egyházat: Isten Lelke vezette ki őket abból, ahoz hasonlóan, mint az őskeresztyéneket az őket üldöző zsidók közül. Ezek az emberek, a reformátorok, éppen úgy Isten eszközei voltak, mint annak idején az apostolok. Luther Márton 1517 október 31.-én szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára a maga híres 95 tételét, amiben az akkori idő szokása szerint vitára hívta ki mindazokat, akik helyeslik a bűnbocsátó cédulák árúsítását. Minthogy ez a visszaélés volt a reformáció nagy mozgalmának legközvetlenebb indítóoka, valamivel részletesebben kell róla szólanunk. A középkorban az egyház úgy tanított a bűnök felől, mint olyan tartozásokról, amikről egyéni számadást vezetnek a mennyben. E tartozásokkal szemben a másik oldalon tartják nyilván az érdemeket, vagyis mindenkinek a maga megszolgált betétjét, hitel-egyenlegét. A bűnökért azonban meg kell fizetni az elkerülhetetlen büntetést, vagy fegyelmezést, már vagy itt a földön a bűnbánat formájában, ami az egyház által kiszabott büntetéseket és fegyelmezést jelenti, vagy pedig a halál után azzal, hogy bizonyos időt kell eltölteni a purgatórium tisztító- tüzében. Az érdemeket azonban fel lehet használni arra, hogy velük fizessük ki és kerüljük ki az egyház által ránk szabott büntetéseket vagy pedig rövidítsük, sőt el is hárítsuk a tisztító-tűzben való tartózkodást. Ebben a tanításban aztán az volt a legfontosabb tétel — mert ebből szerzett az egyház magának nagy hatalmat a lelkek felett, — hogy Jézus Krisztus és a szentek, a maguk el sem képzelhető végtelen szentségénél fogva, elfogyhatatlan mennyiségű érdemet halmoztak fel az egyház “bankjában”, amit az “érdemek kincstárának” hívtak. Ezeknek a szükségeltnél sokkal nagyobb számú jócselekedeteknek fölöslöges érdemei aztán felhasználhatók a bűnös ember által, az ő bűnéért reá kiszabott büntetések megfizetésénél. A Krisztus és a szentek ilyen érdemeit természetesen csak az egyház írathatja át a bűnös ember számadáskönyvébe, és ezt az egyház érdekében véghezvitt jócselekedetekkel lehet elnyerni, — ami abban a korban csaknem minden esetben egyszerűen pénzt jelentett. Bármily hihetetlenül hangzik is: a bűnbocsánatot ezzel az eljárással pénzért meg lehetett vásárolni. Az 1515.-évben a pápa szerette volna befejezni a római Szent Péter templomának az építkezését; ehez sok pénz kellett; ezért hirdetett a pápa e- gyetemes bűnbocsánatot. Az egyes országok területeit kiadta bérbe az egyház ottani főpapjainak; ezek pedig szerzeteseket küldtek szét a városokba és falvakba és ezek árúlták a bűnbocsátó cédulákat: minden bűnre megfelelően megszabott készpénz árért. Ez volt az a hallatlan visszaélés, ami ellen Luther fellépett és azt állította, hogy ezt a bűnös csalást a Szentírásból nem lehet igazolni vagy menteni, sőt az Új-Testamentum határozottan elítél minden olyan kísérletet, amikor valaki lelki értékeket pénzért akar árúsítani. (Csel. 8:14-24) Jézus azt tanította, hogy Isten teljes engedelmességet és odaadó szolgálatot kíván, nem pedig mások érdemének az összegyűjtését. Luther látta, hogy milyen romboló hatása van ennek a bűnbocsánat-árúsításnak a közerkölcsökre, mert azt bűnös embernek, hogy továbbra is gyakorolhatja bűnös szenvedélyeit és a büntetést is elkerülheti: valósággal bűnre biztatta az embereket az egyház. A tisztítótűzről is megmutatta, hogy a Biblia ilyet nem ismer és tagadta létezését. Mindenekfölött azonban azt állította, hogy a bűnt nem lehet érdemekkel kiengesztelni, sem embereknek megbocsátani: bűnbocsánatot egyedül Isten adhat, a maga ingyen való kegyelméből, amit mi hitünk által fogadhatunk el. Következő fejtegetésünkben a tridenti zsinatot fogjuk ismertetni, azaz a római egyház legnagyobb és mind máig utolsó kísérletét arra nézve, hogy önmagát megreformálja. Bár ez a kísérlet is meddő maradt, sőt minden utána következőt is lehetetlenné tett, mégis fontos, hogy tudjunk róla, mert Krisztus Egyházának egysége a mi Urunk egyenes parancsa. Ismernünk kell hát azokat az igazi okokat, amik ezt az egységet lehetetlenné teszik, — kivált amikor minket vádolnak ezzel igaztalanúl.
