Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-04-15 / 8. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

11

nek az az Isten felé nyúlása, hogy megragadja Istent, amikor Ő ajándékúl adja Önmagát neki. Eképpen a hit a Krisztussal való egyesülésben válik valóságos ténnyé, úgy hogy a keresztyén ember elmondhatja: “Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem; amely életet pedig most a testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem s önmagát adta értem.” (Gál1. 2:20.) Ez az üdvösség. Ez ad győzelmet a bűn fölött — még nem tökéletességet, de már olyan uralmat, ami biztosítja a végső diadalt az isteni Hódítóval való egyesülésünk következtében. A hit adja nekünk ezt a mély bizalmat: “mindezeken könnyen győzelmet aratunk Az által, Aki szeretett minket” (Róm. 8:37). Ez a hit nyújt bizonyosságot a halál legyőzésére is, mert azt mondja Jézus: “Abban áH az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit Te elküldöttél a Jézus Krisztust!” (Ján. 17:3.)

Mindamellett azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az üdvösség nem valami megnyugvásnak az állapota;; nagyon is eleven erő az. Úgy tesz bizonyságot maga felől, hogy az ember engedelmeskedik Istennek és hűségesen szolgálja Krisztust és az Ő ügyét. Amikor Pál arra biztatta a filippibelieket, hogy “félelemmel és rettegéssel munkálják üdvösségüket” (Fii. 2:12), nem azt próbálta nekik tanácsolni, hogy ők vigyék véghez vagy szerezzék meg a maguk üdvösségét, hanem azt sürgette, hogy életüknek minden területére bocsássák be azt az üdvösséget, ami őket hatalmába vette, vagyis hogy állítsák munkába komolyan és egész erejükkel minden tehetségüket, vagy még helyesebben: adják oda magukat teljesen Isten kezébe eszközül, hogy Ő az Ő megváltó kegyelmével teljességre vi- hesse az ő üdvözlésüket.

Néha azt a vádat emelik ellenünk, hogy a protestánsoknak az üdvözülésről való tanítása túlságosan az egyénre vonatkozik, vagyis hogy mi úgy tekintjük az üdvösséget, mint ami kizárólag csak az egyéni léleknek az Istennel való viszonyára tartozik. Meg kell vallanunk, hogy a protestántizmus, némelyik ágában, tényleg túlzásba vitte annak a fontos tényezőnek a hangsúlyozását, hogy az üdvösség valóban a Krisztussal való személyes viszonyban határozódik, — átcsúszva arra a téves hangsúlyra, mintha az üdvösség az emberek Istennel való magánügye lenne. Ezért halljuk néha azt a hibás állítást, hogy lehet az ember keresztyén egyház nélkül is, anélkül is, hogy templomba menne, ha otthon marad és a Bibliáját olvassa, így kerülünk szembe azzal a kérdéssel, hogy micsoda viszonyban van a Krisztus által nyert üdvösség az Egyházhoz, vagyis még előbb, hogy mik is hát azok a kegyelmi eszközök? Ez utóbbiakról fogunk szólni, Isten segítségével, következő elmélkedésünkben.

Hazug győzelem

írta: Csia Kálmán lelkészünk

Balázs kint ült a kúria verandáján. Tekintete végigfutott az előtte fekvő falun. Kis vizecske kanyargóit a Nagyasszony háza előtt. A patak másik oldalán lapult a parókiának szánt gabonaraktár. Felette szép stílusú udvarház volt. Valamikor magyar nemesi hajlék, most jegyzői lakás és iroda. Azon túl a lankáson gyümölcsösök terűitek el. A fák teljes díszbe borultak s a sok virág, mint tenger hullámzott a völgy felett. Vi- rágtalan haragos zöldben vén diófák nyúltak magasra s ágaik között költő madarak ültek a rejtett fészkekben. A kertek szélén jegenyék sorakoztak, mint vigyázz-állásba merevült óriás katonák, a nagy dísz-szemlén, amikor Tavasz Királyfi végigvonul a falun. A tavasz megérkezett. A fagyba botló virágbokrétás, szerelmes, léha Tavasz Királyfi ott bolyongott a házak között s a- hova lépett, jószagú ibolyák nyíltak lábaniyomán.

Balázs nézte a lenyugvó napot, amint sugaraival ott játszadozott a templom csillagán. Aztán lehullott tekintete ismét a völgybe, ahol már napsugártalanul feküdt a falu. Majd itt-ott nyitott tűzhelyek fénye csapódott ki az ajtókon, mintha fekete mezőn lángoló tulipánok nyitnának óriási szirmokat. Az égen gyulladoztak a csillagok s a hold, mint vén csavargó, elindult a csillagok között bekószálni a világot.

Bár a sötétség elkezdődött, azért még látni lehetett a dolgokat s ha a körvonalakat nem is lehetett teljesen kivenni, átderemgtek a szürkületen a történések. Amint Balázs tekintete átrepült a falu felett, egyszerre csak észrevette, hogy a parókia udvarán emberek mozognak. Látta, amint villanylámpa csillan fel egyiknek a kezében s megfeszült halló idegei szinte felfogták a zörejt, amit a kulcs okozott a rozsdás ajtókilincsen. Aztán határozottan hallotta, amint az ajtót hátranyitottták, mert az félj aj dúlt, mint alvó, akit durva kezek ráznak fel. Balázsnak minden figyelme a két szemében öszpontosúlt s szinte könnyezett, amint átfúrta az alkonyatot, hogy lássa mi történik a parókia udvarán. Egy ember kint állott a kapu előtt, a másik három eltűnt a megnyilt ajtó sötét nyílásában. Aztán az ablakokon apró fényjelek villantak, amint az emberek egyik szobából a másikba hatoltak be. Lassan idegei, agya s egész lénye felfogta a valóságot. Szemei megszokták a sötétséget s látta, hogy fegyveres katona áll a parókia kapuja e- lőtt. Valóságosan, reálisan, mint a halál. Balázs felállott s elindult a parókia felé. Csendesen ment, szinte számolta lépteit s tudta, hegy a tavaszi alkonyaiban, az a bizonyos életszerelvény, amelyen ő utazik, rohanni kezd a történések lejtőjén. Mikor a kapuhoz ért s azt benyitotta, csillogó szurony feszült neki a mellének.