Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 felé, Aki egységünket adta és Aki Egyházában akar megdicsőülni. Az Egyházakban is létre kell jönnie az egységnek, ha mi egyek vagyunk Krisztusban. Ez a kényszerűség azonban most feszültséget okoz; hogyan tudja hitünk ezt megérteni és eloszlatni? Ez a feszültség belátást és cselekvést hozott Uj tényező merült fel a történelemben. Századokon keresztül azt hittük, hogy ez a szétosz- lottságunk természetes és talán még érdemeket is szerez Istennél. Sokan azt hitték, hogy mennél nagyobb a szétválás, annál bizonyosabb, hogy komolyan hisznek az isteni igazságban. A szétválásnak nagy ára volt, egész a vértanúságig. Apáinknak ezt a meggyőződésükhöz való ragaszkodását és áldozatkészségét sohasem szabad lekicsinyelnünk. A mi korunkban azonban Isten új felfogásra juttatott el minket. SzentLelkének titokzatos működése a szétválasztás eszméjének helyébe az egység eszméjét plántálta. Ma már úgy tekintünk az egységre, mint ami nélkül meg nem találhatjuk az igazságot, amely felől pedig nekünk kell bizonyságot tennünk. Szétszakadozottságunk büszkesége mennyire engedett helyet bűnibánatunknak? Csak bűnbánat készíthet fel minket ítéletre, és az Űr eljövetelére. Az apostoli Egyház bátran könyörgött érte: Maranatha Jesu: jöjj hamar, Úr Jézus! Pedig tudták, hogy az Ő uralkodásának az elkezdését az elevenek és holtak felett való ítélkezés fogja megelőzni. Készen vagyunk-e mi az Úr visszajö- vetelére és az Utolsó ítéletre nem a történelem végén, hanem ma, a mi időnkben? Segítünk-e egymásnak abban, hogy mindegyikőnk jobban felismerje a maga bűnét? ítélet nélkül nincsen reménység az örökélet dicsősége felől. Avagy elképzelhetnek azt, hogy Isten egyesíteni tudná az Ő Egyházát anélkül, hogy előbb össze ne tömé a mi öntelt büszkeségünket? Mi nem tudjuk megítélni magunkat. Ezért munkál bennünk a bün- bánat. Jöjj, Úr Jézus! Dacára hogy Egyházaink olyan különböző hittani értelemmel vannak, mi mégis mindnyájan a mi Urunkba és Egyházába vetett hitünkben élünk. Meg kell hát értenünk ennek a hitnek az Egy és Egyetemes és Apostoli Egyházhoz és ennek Urához való igazi viszonyát. Vigyázzunk azonban, hogy a különbözőségeket meg az egység hiányát össze ne tévesszük. A különbözőségre minden teremtménynek szüksége van, az egység hiánya azonban romboló és másokat megrontó. Az Egyház a maga értelmében EGY, de történelmi fejlődése folyamán tagjai széjjelváltak egymástól. Alapja a megfeszített és feltámadott Úr, de ezen az egy fundamentumon sok olyan é- pűletet emeltek, miknek az anyaga egymással meg nem fér, tervezete merőben ellentétes. Életközpontja egy, de életmegnyivánulásai kölcsönösen ellentmondanak egymásnak. Egységének főelve Isten megváltó és megszentelő jelenléte Krisztusban, mint élő Úrban és életet adó Lélekben; de tagjainak erről való bizonyságtétele a világ előtt nagyon eltérő attól, Aki ezt mondta: “Miért mondjátok, Uram, Uram, ha nem teszitek azit, amit én mondok néktek?” A hit reménysége Egységünk fundamentális, szétoszoltságunk felszínes. Jézusnak és Egyházának élete egyaránt ezt bizonyítja. És bár az egység hiánya nem ér le az alapozásig, mégis mély sebeket jelent az a Krisztus testén. Mert ha az egység az Egyháznak lényege és emiatt az Egyház nem is oszolhat meg, akkor egyik, — valamelyik — felekezet AZ Egyház és a többi kívül marad rajta? Ha nem volnánk benne az Egyházban, hogyan lehetnénk Krisztusban? Vagy az Egyház egysége csak szellemi egység és valóságosan az Egyház részekre szakadozott? Akármilyen nehezek is ezek a kérdések, már maga az ökumenikus mozgalom ténye is feljogosít a reménységre. Ma már minden felekezetben látjuk, hogy a Krisztus Egyháza több mint a mi külön Egyházunk, és mindegyikben a Krisztusban való egység alapján állunk. Ebből az is következik, hogy mindent együtt tegyünk, kivéve amikor meggyőződésünk különbözőségei külön eljárásra kényszerítenek. Legteljesebb lehet az egységünk missziói munkánkban, amiben az Egyház a maga apostoli feladatát végzi. És ha csakugyan együtt akarunk tovább nőni, akkor együtt kell imádkoznunk és együtt kell Istentiszteleteinket végeznünk, még akkor is, ha hittani különbözőségeinket még erősebben érezzük, amikor együtt imádkozunk. Az evanstoni világgyülés központi alapeszméje megköveteli tőlünk, hogy a keresztyén hitnek az Utolsó Dolgokkal foglalkozó részét alaposabban tanúlmányozzuk. Ha komolyan vesszük Krisztusban való egységünket, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy hitünkben mik azok az egymástól elválasztó elemek, amik nem állhatnak meg az Utolsó ítélet megvilágításában? Mert Krisztus ítélete a mi végső reménységünk. Az Ő hozzánk való szerelmének tüzében el fog égni mindaz, amiből elválasztó falakat és korlátokat építettünk és megvilágosodik a mi igazi egységünk. Ott, ahol most vagyunk, meg nem nyugodhatunk, mert folyton Oreá nézünk, Akit bár soha nem láttunk, mégis szeretünk, mert Ő az uj teremtésében Ő hozott mindnyájunkat egységbe; nem is élünk máskép, csak az Őbenne vetett hit által, Aki folytonosan átformálja az Ő Egyházát azzal, hogy megújítja a mi elménket; és reménységgel várakozunk: őreá, aki küldetést bízott reánk, amihez elengedhetetlenül szükséges, hogy egységre jussunk és így tegyünk bizonyságot O- felőle addig is, amíg Ő eljön. (Következő előkészítő fejtegetésünket februári első számunkban fogjuk közölni e címmel: “EVANGELIZÁLÁS — az Egyház elhanyagolt hivatása.”)
