Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-03-01 / 5. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA "CSENDESEDJETEK EL..." Rovatvezető: Dr. Újlaki Ferenc “LELKŰNKNEK ERŐS ÉS BIZTOS HORGONYA” Édes Megváltóm! Akik közel voltak Hozzád, megérezték, hogy erő áradt ki belőled. Bűnös, erőtelen ember vagyok. A belőled kiáradó erőre szomjuhozik lelkem. Hozzád jövők azért. Könyörülj rajtam. Közöld velem erődet, áldásodat. Ámen. Reménység a címe egy világhírű képnek. Igen sok otthonban ott találjuk ezt a festményt: a földgömbön ül egy nő. Felette, alatta sötét felhők. A felhők között egyetlen csillag látható. A nő lantot tart kezében. A lantról lepattantak a húrok. Csak egy húr maradt rajta. És a nő azon az egy húron játszik tovább. Mi ad neki erőt? A reménység! Az a reménység, hogy Isten segítségével az egy, megmaradt, húrból is zenét hozhat ki. Mi a reménység? A Zsidókhoz Írott levél hatodik részének 18. és 19.-ik versében találjuk a reménység csodálatosan szép meghatározását: “erős vigasztalásunk van nekünk, akik megragadjuk a reményt, amely lelkűnknek biztos és szilárd horgonya.” A remény: — lelkűnknek horgonya! A horgonyt beleakasztják valamibe. A hajón kívül akasztják be. A lélek, a reménységgel, mint horgonnyal, belekapaszkodik Istenbe. Abba a bizonyosságba, hogy van Isten, Isten uralkodik, Isten véghez viszi akaratát. Isten törődik velem, szeret engem. Pál apostol lelke, a remény horgonyával, beleakaszkodott ebbe a bizonyosságba: “Én tudom Kinek hittem. És meg vagyok győződve arról, hogy Ő, az én nála letett kincsemet, meg tudja őrizni!” Megverték, megkövezték, éhezett, szomju- hozott, börtönbe zárták, de nem félt, nem kesergett, hanem “célegyenest” ment előre, mert tudta, hogy Jézus a nála letett kincset meg tudja őrizni. Mert tudta, hogy az élet harcában nincsen egyedül. Immánuel! Velünk az Isten! Az Isten jelenléte talán nem szabadit ki a fájdalomból, bajból, szenvedésből. De megszabadít az elcsüggedéstől. Erőt ad arra, hogy ha meg kell halni, akkor is, a halálon át, biztos reménységgel megy a feltámadás felé! Niemüller Dachauban, 1944 karácsony estéjén, igy tudott beszélni: “Ez az este emlékeket idéz fel, otthon, szerető szivek emlékét. Itt nincsen külső disz, csak nyomorúság, szenvedés, halál. De ezeken kívül más is van! Immánuel! Velünk az Isten! Nem vagyunk egyedül! Itt, a borzalmak helyén is Isten kezében vagyunk. Legyetek azért jó reménységben. Ő meggyőzte a világot!” A hit emberei, a legsötétebb időben is, tudtak reménykedni. Hitték, remélték: “E világnak országai a mi Urunké lesznek . . .” Csodálatos látomással remélték: “Láttam a szent várost . . . Istentől szállott le . . . Fájdalom . . . könny, sóhaj, gyász, halál — mind elmúltak!” A reménység forrása nem bennünk, nem a mi erőnkben, hanem Istenben. A mi lelkűnknek szilárd, biztos horgonya a reménység. Lelkünk horgonyát akasszuk Istenbe és akkor győzni fogunk. A lélek horgonya — a remény! Boldog az az ember, aki megtér bűneiből, bűnbocsánatot nyer, mert övé lesz a reménység. Boldog az, aki Istennek ajánlja életét, lelke horgonyával Istenbe kapaszkodik. Boldog az, aki bízik abban, hogy azoknak, akik Istent szeretik, mindenek javukra munkálnak. Boldog, mert a legsötétebb órában is reménysége lesz. Mert ha élete lantjáról sok húr pattan is le, a megmaradt húron még tovább tud játszani. Uram, lelkem horgonyával Beléd kapaszkodom. Alázattal könyörgök: fogjad kezem, oly gyenge vagyok, érzem, hogy nálad nélkül járni nem tudok. Fogjad kezem és akkor, jó Megváltóm, a félelemre többé nincsen ok. Ámen. MIKOR, MIÉRT ÉS HOGYAN IMÁDKOZZUNK? Böjt ideje van, imádság ideje, világtól elsza- kadás, Istenhez jobban közelítés ideje. De jaj, még mindig sokan vannak, akik nem tudnak imádkozni Szeretnének, de nem tudnak. Még most is hallja Urunk a kiáltásukat: “Taníts meg minket imádkozni!” Nem lehet csak úgy, máról-holnapra megta- núlni. Az imádság az Istennel való közvetlen összeköttetés létesítése. Az Istenhez odavezető útat éppen úgy meg kell tanúinunk, mint földi ösvényeinket, amiken járunk. A tanúlásnak a legjobb módszere a gyakorlat. Mindent ezen a módon lehet a legjobban és legbiztosabban megta- núlni. Az alábbiakban néhány szabályt próbálunk nyújtani, — mintákat arra, hogy mikor és miért imádkozzunk? A “hogyan” kérdésre a feleletünk magában ebben a rendszerességben rejlik. REGGEL. Mihelyst felserkenünk az álomból, kezdjük a reggelt mindjárt valami boldog és hiterősítő vallomással, ilyennel, mint ahogy a zsol-
