Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-01 / 3. szám
____________EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH____________ Volume LIV.# Number 3. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Febr. 1. 1954. LINCOLN HAGYATÉKA Korunk sokszor végzetesnek hitt feszültségében különösen nagy erőforrás számunkra az a tündöklő példa, ami Lincoln alakjáról é.s életéből sugárzik reánk. Az egész emberiség történetében senkit sem ismerünk, akinek a személyisége és életsorsa annyira hasonlítana az Örök- Úr Jézus Krisztuséhoz abban is, hogy az idő múlása nem csökkenti, hanem folyton nagyobbra növeli alakját. Aminek egyszerű magyarázata az Idvezítő prófétai ígéretének betartásában rejlik: “én őbennük és ők énbennem”; és ismét: “akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek”. Lincoln Ábrahámban Jézus Krisztus élt, mert Lincoln Ábrahám Jézus Krisztusban élt. Nem lehet hát, hogy sorsuk elvált vo- na. Ahogy Jézus Krisztus alakja folyton nő, úgy nő a Lincoln Ábrahámé is, mert a kettő eggyé- forrott abban a teljes egységben, amiért Urunk az imént idézett főpapi imádságában olyan megható módon könyörgött. És mi ma ebből a hagyatékból merítünk rettenthetetlen erőt korunk nagy földrengései közben. Mert ugyan honnan vette Lincoln azt a nagy bizalmat és bátorságot, amikor körülötte minden ingadozott és összeomlani készült?! Hadseregből, fegyverekből? Hiszen neki nem volt katonája, míg az ellenség kész sereggel és kitűnő vezérekkel támadott. Miért nem rendűit meg Lincoln? Mert Krisztussal járt, és tudta, hogy vele csak győzelemre lehet menni. Akármilyen sötétnek látszott is a jelen: a jövő felől nem volt semmi kétsége. Ennek az országnak a történelme nagyságos bizonyságot tesz ama diadalmas felkiáltás mellett: “Ha Isten velünk: ki ellenünk?!” Ezért feszítette meg minden erejét Lincoln is, hogy bizonyosan ott tartsa Isten oldalán ügyét és nemzetét. Mert tudta, hogy azon az oldalon van a győzelem. És azon az oldalon az idő nem számít: az az oldal az örökkévalóságé. Sőt a testi élet sem számít, — mint ahogy holta pillanatában elhangzott fölötte a pontosan igaz megállapítás: ő az örökkévalóságba tartozott. Kormányának első minisztere, aki ezt az igaz megállapítást tette felőle halálakor, kérdezte meg tőle, amikor véget ért a polgárháború, hogy miként tudta annak rettentő gondjait viselni és hogyan tudta kikerülni a lelket mardosó aggodalmakat? Lincoln azt felelte Stantonnak: “Amikor az ember csak szócső, amin keresztül a Mindenható hallatja a maga hangját, akkor nem lehetséges az aggodalmaskodás.” Pedig emberi ítélet szerint senkinek sem lehetett több oka az aggodalomra, mint éppen őneki. Elfordúlt tőle a kongresszus, a nemzeti közvélemény, a csatatereken a siker és szerencse, a törvényhozók már hivatalosan arra is felkérték, hogy bocsássa el kormánya tagjait és változtassa meg kormányzásának irányát. Álig lehetett volna sötétebb körülötte, — és ő mégis meg tudott állani ingadozás nélkül. Mert bármily sötétség ijesztette is köröskörül mindenfelől, addig nem volt mitől félnie, amíg fölülről jött világosság töltötte be lelkét. Egyik költő hibásan úgy mondta, hogy ő ura volt az eseményeknek, amik történtek vele. Nem. Éppen abban volt az ő életének titka, hogy meg tudta látni Azt, Aki igenis Ura volt az ő vele történt eseményeknek. Őt követte. Még a maga Golgothájára is. Mint hü szolga az Urát. És ezért a hűségéért nyerte el az örökélet megígért hervadhatatlan koronáját. A történelem csodálatos fényszórója alatt Lincoln hagyatéka úgy ragyog, mint az az “igazi világosság, amely megvilágosít minden embert”. Hálát adunk mennyei Atyánknak, hogy ma is o- lyan férfiút állított Isten ez ország kormánykerekéhez, aki rendületlenül tud hinni Jézus Krisztus eszméinek diadalában. A rabszolgaságot el- törlő proklamációnak egyenes folytatása a japán béke. “Az ilyenek ellen nincs szava törvénynek.” Imádkozzunk, hogy az a krisztusi szellem, Lincoln halhatatlan hagyatéka, öröklődjék nemzedékről nemzedékre és maradjon számunkra a “homályos helyen világító szövétnek, amíg a nap felvirrad és a hajnalcsillag felkél.”
