Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-01-15 / 2. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Rózsikának még a szája is nyitva maradt hirtelen. — Egyedül, egészen egyedül? Az nem lesz jó!! Egy pillanat múlva, mint akinek csak most jut eszébe valami, felcsillant a szeme. Odaszól a többiekhez: “Ugy-e, nem engedjük, hogy Margit néni egyedül legyen karácsony estéjén!?. A kezek mind megállották és elképpedve kérdezte valamennyi: “Egyedül lesz Margit néni? Nem engedjük, jöjjön ide!” Mire szabadkozhattam volna, körülfogott a kis társaság! “Ugy-e jön, ugy-e jön?” — kérdezték egyre. Jaj de jó, menjünk Juliska testvérhez, ő megmondja Margit néninek, hogy nem szabad senkinek egyedül lenni szent karácsony este. Már ment is előre egy kis küldöttség, egy csoport meg engem vitt, cipelt valósággal, mert bizonyosak akartak lenni, hogy velük ünnepelek. Juliska testvér természetesen azt akarta, a- mit a gyerekek és hiába szabadkoztam, még szóhoz sem jutottam, már is ujjongott az egész ház, hogy Margit néni ott ünnepel abban a kedves hajlékban, ahova most is visszavágyom! Úgy éreztem, hogy nem szabad visszautasítanom ilyen sok szeretetet és megígértem, hogy igen, velük töltöm a szent estét. Csakugyan ott is voltam velük. A gyerekek nagyon szép műsort adtak a közönségnek is este 5 órakor, amelyiken jelen volt a város vezetősége, a polgármesterrel az élükön és sok előkelőség a városból. Számomra azonban a felejthetetlen ünnep az volt, amit maguk közt, a családban tartottak. 0- lyan megható volt látni azt a kis csoportot, akiket a társadalom szinte kiközösített magából, hogy milyen nagy szeretetet élveztek az őket gondozó diakonissza testvérektől! Azok a kicsinyek valóban nem érezték hiányát az anyai szeretetnek, mert az Ur Jézus gondoskodott számukra szerető szívekről. Kölcsönösen megajándékozták egymást, kölcsönösen szerették egymást! Óh, csak az Ur Jézus tud megtanítani ennyire szeretni! Elmúlt éjfél jóval, mikor elcsendesedett a ház. Boldog mosollyal hajtották álomra fejüket ezek a világ szerint “szerencsétlen” gyermekek és én tudom, hogy ezüst szárnyú angyalok vigyáztak álmaikra. Ilyen gazdag áldásban volt részem azon a karácsony estén amit egyedül akartam tölteni. Láttam egészen közelről, hogy az Ur Jézus hogyan tudja önzetlenné tenni a Neki felajánlott emberi szíveket és a sok karácsonyi ének közt megtanítottak ezek a kicsinyek egy másik énekre is, a- mit azóta sem felejtettem el: “Óh, mi boldog ember, Ki csak az Urnák él. Az Ő kezét fogva, Senkitől sem fél. Kint a nagy világban, Zúghat száz viszály: Csupa boldogság a szív, Hol Jézus a Király. Csupa boldogság, Csupa napsugár, Csupa boldogság a szív, Hol Jézus a Király!” Csak egy könycsepp . . . A szenvedő magyarság egy elsírt könnye vagyok, ki minden érzését, fájdalmát és minden kínját, szomorú arcoknak nedvesen fátyolos szeméből sugározom széjjjel, tükrözöm igaz fényben, bús remegésben az egész világ felé, hogy lássák, kik vagyunk és mit érzünk mi, egy nyomorúságos fabaraktanya vándor lakói. Szomorú kötelességemnek teszek eleget, úgy remegve, mint egy gyötrődő kebelből felszakadó halk nyögés, vagy mint egy fájdalmas sóhaj! Vagy sikoltva élesen, mint egy ijjedt hang, bujkáló keresésben! Úgy meredek e dermedt hideg, közönyös világra, anyák szivéből elsirt keserű lemondásként, mint puszta fájás, kínszenvedés! Suttogva szóllok titkos üzenetként, gyászos szavakkal festek kínt, éhséget és nyomort!—Én egy elsirt könycsepp vagyok! Ott remegek a szomorú arcokon! Ott ülök férfi és gyermekszemekben, velük, közöttük! “Az ő mosolyuk volt az én boldogságom, az ő könnyük ma az én sirásom. Akkor mosoly voltam, boldog és szerető. Ma könny vagyok, féltőén remegő! Én magam vagyok a bús szomorúság lepergő nedve, éhezőknek kicsordult könnye. Mert itt jajgatva sir a nép, zokognak a hangok, s én vagyok, ki felétek kiáltok!” Sülyedünk! ! Segítsetek! ! Itt a sors tengerének millió kínjában süllyed egy hajó. Rajta száz és száz ember. Véreink,— magyarok! Úgy indultak el a harcra, mint megannyi “Titanic”, bátran, hírt és győzelmet szerezni, szabadságot nyerni, hogy lehessen életük. Büszkén viselték sorsuk jellegét, mig a rejtelmek vizének viharos, idegen szelei meg nem tépték, meg nem jött a jég, a dermesztő hideg közönynyel, a borús, sötét éjszaka, mely homályba takarja az irányt, az utat, a közelgő veszedelmet, amely felénk rohant. Most itt állunk a süllyedő hajón. Sok időnk nincsen! Körülöttünk zúgva ostromol a tenger! Fölöttünk átcsap a hullám minden isszonya: a nyomor, a bűn, a szegénység özöne! Jeges ijjedségtől némulnak el a kék-remegő ajkak! A tehetetlenség keserű száj ize mindennapi kenyerünk! Süllyedünk! Egyre jobban és egyre mélyebbre! Nincs kegyelem, nincs irgalom! Itt állunk ruhátlan, rongyos meztelenségben, testünket mint élesen hasi tó korbácsütések csapkodják a szelek! Tagjaink elbénulnak a hidegtől, szemünket ellepik az éhség markoló könnyei s a bűn egyre csábit! ! Kisért a millió ördög, a pénz zizegő hangja, az arany csörgése-csábitása nem szűnik meg, bár vannak még, akik ellenállnak! ! Mint régen körmükkel vésték a kőfalba a szót, éppen úgy Írják ma, szenvedésük árán, éhségükön keresztül! Úgy sírják, sikoltják a szavakat:— “Álljatok ellen!”— Akkor vért jelentett
