Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)

1954-01-15 / 2. szám

8 REFORMÁTUSOK LAPJA Szeljünk az Éle! Kenyeréből MÚLT, JELEN ÉS JÖVŐ Az emberi élet a múltból, a jelenből és a jö­vőből áll. Mindegyikben ott van jelen az Isten, mert ezer esztendő az Ő szeme előtt olyan “mint a tegnapi nap, amely elmúlt” (Zsolt. 90:4). Az Is­ten az időben igazán három-dimenziós: Istene a múltnak, a jelennek és a jövőnek. A zsoltár író nagyon pontosan fejezte ezt ki: “Elől és hátúi körülzártál engem és fölöttem tartod kezedet” (Zsolt. 139:5). Körülzárni annyit jelent, mint ostromzár alá venni, egészen bekeríteni, mint a- mikor hadsereg szállj a meg a várost köröskörül. Egyik újabb fordítónk (Moffat) így adja vissza ezt a verset: “Minden oldalról körülöttem vagy, mögöttem és előttem, kezedet meg rám veted”. Mikor a zsoltáríró azt mondja: “Sorsom a te ke­zedben van” (Zsolt. 21:16), ezt egyaránt érti a múlt időre, a jelen időre és a jövő időre nézve. Leckénkben ott van benne annak elismeré­se, hogy Isten ott van a múltúnkban: “Hátúi körülzártál engem”. Mert ha csakugyan “kérde­zősködünk a régi időkről” (5. Móz. 4:32), Isten keze rajtunk világosan megmutatkozik. Jobban bánt velünk, mint ahogy megérdemeltük volna. Gondviselő oltalma csakugyan körülzárta min­den megmozdúlásunkat. Gondoljunk csak arra az otthonra, amelyben születtünk, szüléink türel­mes gondoskodására, barátainkra, akik nevelte­tésünkben segítettek, és azokra a tapasztalások­ra, amelyek az életünk munkáját eldöntő hatá­rozásainkat kiformálták. Gondoljunk csak arra a sok elő sem számlálható veszedelemre és szen­vedésre, amitől mentesek maradtunk, — meg ar­ra, hogy “kísértés is csak olyan esett rajtatok, amelyet ember elhordozhat” (I. Kor. 10:13). Jus­son csak eszünkbe, hogy mint tékozló fiú, mi is hányszor nyertünk bocsánatot a mi bűneink­re és visszahelyeztettünk a mi mennyei Atyánk­kal való igazi viszonyunkba. Isten a megbocsá­tás fátyolát borította a mi beszennyezett múl­túnkra. A sebek varja talán ott maradt, de az égése már megszűnt. Valóban, ha komolyan meg­gondoljuk, lehetetlen meg nem látnunk, hogy Is­ten csakugyan ott volt múltúnkban, kormányoz­ta népét és^a vele történt eseményeket, és hozzá mindig az Ő halk, csöndes hangján beszélt. Hitünk azonban arra is biztat, hogy Isten ott lesz jövőnkben is: “Elől körülzártál engem”. Nem láthatjuk előre sem a magunk, sem a világ jö­vőjét. Isten könyörületessége megóv attól, hogy beletekintsünk az elkövetkezendőkbe. Egyszerre mindig csak egyet léphetünk előre. De hisszük, hogy Isten ugyanúgy oltalmazni fog bennünket, mint a múltban tette. Igenis hisszük, hogy a jö­vőben is Ő lesz az én “oltalmam és erős váram” és hogy az Ő “szárnyai alatt lesz oltalmad” (Zsolt. 91:2,4). A múlt gondviseléséből követ­keztetünk a jövő gondviselésére; igenis bízunk abban, hogy Isten éppen úgy gondunkat fogja viselni a még nem ismert jövőben, mint ahogyan tette a múltban, amire emlékezünk. Ahogy egy nagy költő kifejezte: “nem tudom, hogy milyen csodát vagy meglepetést hoz számomra a jövő, csak azt tudom, hogy nem sodródhatok el az O szerelmétől és gondviselésétől!” Valóban, Istennek olyan a személyisége, hogy felőle könnyű elhinnünk, hogy nem fogja hirte­len beszüntetni az Ő gondviselését midaddig, a- míg csak ki nem húzzuk a kezünket az O kezéből. “Hü az Isten” (1. Kor. 1:9), és olyan, akinek a hűségére számítani lehet. A jövő a mi szemeink előtt sötét lehet, de tiszta és világos Ő előtte és Ő keresztülvisz bennünket azon is. A mi sze­meink számára a “látási körzet: semmi” lehet, de az Ő szemei előtt a “látási körzet: korlát nélküli”. Azt is közvetlenül tapasztalhatjuk ám, hogy Isten itt van a jelenünkben is: most is fölöttünk tartja a kezét. Talán ebben a percben is, amíg én írni próbálok és te, kedves olvasóm, olvasni próbálsz: Isten most is itt tartja a kezét rajtunk. Mert Ő sokszor használja a nyomtatott írást, mint az Ő kegyelmének csatornáját. Naponként re­ánk teszi az Ő kezét. Vagy nem tapasztaltad vol­na ezt valahányszor valami ösztönzött a jóra, — amikor úgy érezted, hogy ezt “meg kell tenni”, pedig talán nem volt látható ok, ami arra kény- szeríthetett volna. De mi nekünk is “Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint emberek­nek” (Csel. 5:29). “Rómát is meg kell látnom” (Csel. 19:21). Érezzük ezt mindig, valahányszor a lelkiismeret megszólal bennünk. “Ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem mellőzni” (Máté 23:23). “Nekünk pedig, az erőseknek, az a köteles­ségünk, hogy az erőtlenek gyöngeségeit elhor­dozzuk” (Róm. 15:1). Valáhányszor lelkünket a kör.löttünk történő dolgok nyugtalanítják, lehet, hogy Isten teszi reánk a kezét. Akármerre néz hitünk, mindenben ott látja az Ő kezét. Még ak­kor is, amikor így kell szólnunk: “Hiszek, de légy segítségül az én hitetlenségemnek!” (Márk. 9:24), még akkor is Isten munkálkodik bennünk. Ő viszi véghez a hitnek azt a legmagasztosabb dön­tését is, amikor odaadjuk a szívünket Jézus Krisz­tusnak. “Akit nem láttunk és mégis szeretünk” (1. Péter 1:8). Mert végre is a hit “a reménylett dolgoknak a valósága és a nem látott dolgok fe­lől való meggyőződés” (Zsid. 11:1). Isten ott van az egész életben: a múltban, a jelenben és a jö­vőben. (L. M. C. H.) IMÁDSÁG: “Örök Isten, kinek esztendők nin-. csenek létedben, jelen vannak múltak s jövendők egy tekintésedben”: óh tartsd ott továbbra is ál­dó kezedet a mi fejünkön, mert akkor “sem ha­lál, sem élet, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem semmi e- gyéb teremtmény el nem szakíthat minket” a Te szeretetedtől, “amely a mi Urunk Jézus Krisz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom