Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)

1954-01-15 / 2. szám

8

REFORMÁTUSOK LAPJA

Szeljünk az Éle! Kenyeréből

MÚLT, JELEN ÉS JÖVŐ

Az emberi élet a múltból, a jelenből és a jövőből áll. Mindegyikben ott van jelen az Isten, mert ezer esztendő az Ő szeme előtt olyan “mint a tegnapi nap, amely elmúlt” (Zsolt. 90:4). Az Isten az időben igazán három-dimenziós: Istene a múltnak, a jelennek és a jövőnek. A zsoltár író nagyon pontosan fejezte ezt ki: “Elől és hátúi körülzártál engem és fölöttem tartod kezedet” (Zsolt. 139:5). Körülzárni annyit jelent, mint ostromzár alá venni, egészen bekeríteni, mint a- mikor hadsereg szállj a meg a várost köröskörül. Egyik újabb fordítónk (Moffat) így adja vissza ezt a verset: “Minden oldalról körülöttem vagy, mögöttem és előttem, kezedet meg rám veted”. Mikor a zsoltáríró azt mondja: “Sorsom a te kezedben van” (Zsolt. 21:16), ezt egyaránt érti a múlt időre, a jelen időre és a jövő időre nézve.

Leckénkben ott van benne annak elismerése, hogy Isten ott van a múltúnkban: “Hátúi körülzártál engem”. Mert ha csakugyan “kérdezősködünk a régi időkről” (5. Móz. 4:32), Isten keze rajtunk világosan megmutatkozik. Jobban bánt velünk, mint ahogy megérdemeltük volna. Gondviselő oltalma csakugyan körülzárta minden megmozdúlásunkat. Gondoljunk csak arra az otthonra, amelyben születtünk, szüléink türelmes gondoskodására, barátainkra, akik neveltetésünkben segítettek, és azokra a tapasztalásokra, amelyek az életünk munkáját eldöntő határozásainkat kiformálták. Gondoljunk csak arra a sok elő sem számlálható veszedelemre és szenvedésre, amitől mentesek maradtunk, — meg arra, hogy “kísértés is csak olyan esett rajtatok, amelyet ember elhordozhat” (I. Kor. 10:13). Jusson csak eszünkbe, hogy mint tékozló fiú, mi is hányszor nyertünk bocsánatot a mi bűneinkre és visszahelyeztettünk a mi mennyei Atyánkkal való igazi viszonyunkba. Isten a megbocsátás fátyolát borította a mi beszennyezett múltúnkra. A sebek varja talán ott maradt, de az égése már megszűnt. Valóban, ha komolyan meggondoljuk, lehetetlen meg nem látnunk, hogy Isten csakugyan ott volt múltúnkban, kormányozta népét és^a vele történt eseményeket, és hozzá mindig az Ő halk, csöndes hangján beszélt.

Hitünk azonban arra is biztat, hogy Isten ott lesz jövőnkben is: “Elől körülzártál engem”. Nem láthatjuk előre sem a magunk, sem a világ jövőjét. Isten könyörületessége megóv attól, hogy beletekintsünk az elkövetkezendőkbe. Egyszerre mindig csak egyet léphetünk előre. De hisszük, hogy Isten ugyanúgy oltalmazni fog bennünket, mint a múltban tette. Igenis hisszük, hogy a jövőben is Ő lesz az én “oltalmam és erős váram” és hogy az Ő “szárnyai alatt lesz oltalmad”

(Zsolt. 91:2,4). A múlt gondviseléséből következtetünk a jövő gondviselésére; igenis bízunk abban, hogy Isten éppen úgy gondunkat fogja viselni a még nem ismert jövőben, mint ahogyan tette a múltban, amire emlékezünk. Ahogy egy nagy költő kifejezte: “nem tudom, hogy milyen csodát vagy meglepetést hoz számomra a jövő, csak azt tudom, hogy nem sodródhatok el az O szerelmétől és gondviselésétől!”

Valóban, Istennek olyan a személyisége, hogy felőle könnyű elhinnünk, hogy nem fogja hirtelen beszüntetni az Ő gondviselését midaddig, a- míg csak ki nem húzzuk a kezünket az O kezéből. “Hü az Isten” (1. Kor. 1:9), és olyan, akinek a hűségére számítani lehet. A jövő a mi szemeink előtt sötét lehet, de tiszta és világos Ő előtte és Ő keresztülvisz bennünket azon is. A mi szemeink számára a “látási körzet: semmi” lehet, de az Ő szemei előtt a “látási körzet: korlát nélküli”.

Azt is közvetlenül tapasztalhatjuk ám, hogy Isten itt van a jelenünkben is: most is fölöttünk tartja a kezét. Talán ebben a percben is, amíg én írni próbálok és te, kedves olvasóm, olvasni próbálsz: Isten most is itt tartja a kezét rajtunk. Mert Ő sokszor használja a nyomtatott írást, mint az Ő kegyelmének csatornáját. Naponként reánk teszi az Ő kezét. Vagy nem tapasztaltad volna ezt valahányszor valami ösztönzött a jóra, — amikor úgy érezted, hogy ezt “meg kell tenni”, pedig talán nem volt látható ok, ami arra kény- szeríthetett volna. De mi nekünk is “Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint embereknek” (Csel. 5:29). “Rómát is meg kell látnom” (Csel. 19:21). Érezzük ezt mindig, valahányszor a lelkiismeret megszólal bennünk. “Ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem mellőzni” (Máté 23:23).

“Nekünk pedig, az erőseknek, az a kötelességünk, hogy az erőtlenek gyöngeségeit elhordozzuk” (Róm. 15:1). Valáhányszor lelkünket a kör.löttünk történő dolgok nyugtalanítják, lehet, hogy Isten teszi reánk a kezét. Akármerre néz hitünk, mindenben ott látja az Ő kezét. Még akkor is, amikor így kell szólnunk: “Hiszek, de légy segítségül az én hitetlenségemnek!” (Márk. 9:24), még akkor is Isten munkálkodik bennünk. Ő viszi véghez a hitnek azt a legmagasztosabb döntését is, amikor odaadjuk a szívünket Jézus Krisztusnak. “Akit nem láttunk és mégis szeretünk” (1. Péter 1:8). Mert végre is a hit “a reménylett dolgoknak a valósága és a nem látott dolgok felől való meggyőződés” (Zsid. 11:1). Isten ott van az egész életben: a múltban, a jelenben és a jövőben. (L. M. C. H.)

IMÁDSÁG: “Örök Isten, kinek esztendők nin-. csenek létedben, jelen vannak múltak s jövendők egy tekintésedben”: óh tartsd ott továbbra is áldó kezedet a mi fejünkön, mert akkor “sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem semmi e- gyéb teremtmény el nem szakíthat minket” a Te szeretetedtől, “amely a mi Urunk Jézus Krisz-