Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1953-02-15 / 4. szám

10 REFORMÁTUSOK LAPJA példán s 1941 nyarán furcsa menet indult el a pataki iskolából. Nem vakációra mentek a diákok, hanem vagy húsz önként jelentkező kis és nagy- diák szekerekre rakodott s Nagykázmérba érve a templomdombon sátrat vert. Tiszteletes Pecse­nye végigjárta a szomszédos falvakat s jött a kő Legényéről, Hardicsáról, homok és mész Cser­gőről, maga Nagykázmér lakossága hordta a fe­hér kenyeret, tejet, kolbászt és szalonnát. A rom helyén felépült a nagykázméri kis templom s egy lelkipásztor álma és diákok imádságos ereje élő, látható valósággá lett ott az északi tájon. Akkor indult meg a munka, amikor a távolban látható Vihorlát mögött már dübörgött a német­orosz gigászi küzdelem s a sátort őrző éjszakai őrök halk, elnyomott morajként hallották az ágyúzás távoli zaját. Itt építés, ott pusztulás, — itt imádság, ott halálhörgés — s az éjszakai hi­deg levegőben az őrök ajkára önként szállt a csendes figyelmeztetés: Féljétek az Istent... A diákok között volt Kovács Árpád harmad­éves teológus is. Amikor a kőmives munkát be­fejezték, a diákok hazamentek vakációra. Nem úgy Kovács Árpád. Ki kellett hordani a temp­lom belsejében évtizedek óta felhalmozott mé­ternyi magas törmeléket. Ő vállalkozott reá s Pecsenye András alsómihályi tiszteletes. Ott iz­zadtak ketten a kora júliusi melegben, hogy a munkát bevégezzék. Nemcsak a felvont, de ki­tisztított templomba is beleépült hitük, lelkese­désük, istenfélelmük és szeretetük. Ketten, mint egy testvérpár gyógyitgatták esténként hólyagos, csákány és lapátforgatáshoz nem szokott kezü­ket. De a munkának mennie kellett, valami haj­totta őket, befejezni, sietni vele, mert eljöhet a nagy éjszaka, amikor megszűnik a munka és nem lesz alkalom az építésre. Aranyszínű hegy­aljai ősz volt, amikor felcsendült az uj ráépült kis templomban az elfelejtett ősi zsoltár. Ünne­pelt Nagykázmér, ünnepelt a vidék s könnyes szemmel imádkozott Pecsenye tiszteletes az ün­nepi Istentiszteleten. Aztán jött a háború. A nagykázméri templo­mot megálmodó Pecsenye Andrásnak keserves tapasztalat jutott. Saját templomát, az alsómihá- lyit a visszavonuláskor felrobbantották a kato­nák. Ott maradt gyülekezetével, négy kis gyer­mekével a templomnélküli faluban. Terve az volt, hogy az ágyúk elvonulása után nekilát és a nagykázméri példára felépiti ezt a templomot is. Az Ur máskép intézkedett. A nélkülözés, a háború szörnyűségei, a lelki fájdalom felemész­tette vékony testét s itthagyván fiatal hitvesét, négy apróságát, kidőlt az élők sorából. Félve az Urat távozott el, hogy annak maradjon dicsőség, ki akkor is volt, mikor még sem ég sem föld nem voltának s mikor még a hegyek sem voltak formálva. Követte őt a csendes munkatárs, Kovács Ár­pád is, akkor már sátoraljaújhelyi segédlelkész. Magyarázta az Igét, melyért lehet dolgozni is, izzadni is, fáradni is, de általa megújulni is. Nem tudom miről beszélt azon a szeles, viharos estén az újhelyi fiatalságnak. Talán a kövek egybehordásáról, talán az öt okos és öt bolond szűzről, vagy a nagy aratásról, Krisztus eljöve­teléről? Nem tudom. De annyit tudunk, hogy az Áment ezen az estén a halál angyala mondotta. Bibliakör végeztével ő is hazaindult szállására. De csak indult. Az utcára érve, a viharos sötét éjszakában egyetlen bomba hullott a meglepett városra s a prédikáló szív megszűnt dobogni, a templomépitő kezek leestek. Úgy kellett össze­szedni szétszaggatott testét az utca kövezetén a többiekével együtt, hogy közös sírba temessék őket. A templomépitők elmentek, de a dombon fehérlő nagykázméri templom ma is figyelmeztet és int és buzdít az időben megvalósult, de időt is túlélő örök isteni felhívásra: Féljétek és di­csőítsétek az Istent. Hirdeti két fiatal szívnek kőbe vésett, izzadságba, verejtékbe öntött hitét, az Ő dicsőségének szolgálatát. Mi pedig, akiknek Isten életet, aránylagos biztonságot adott e föl­dön, ne késlekedjünk az Ő dicsősége szolgálatá­ban. A te munkád, a te hited, a te lelkesedésed, a te verejtéked, a te imádságod is szükséges a- hoz, hogy épüljön Isten any ászén tegyháza s rajta keresztül benned a Lélek temploma. S Ő nem feledkezik el az övéiről, még akkor sem, ha tör­ténetesen meghalnak. Mert akik őbenne halnak meg, Krisztusnál vannak. Alkotásaik pedig hir­detik az élőknek az egy szükséges dolgot: az Igére való figyelmeztetést. iaí^i«i!aro^[aía!a!g^r^!siía^iis:!gisi!aigi^!aaigiísi'gi[giigiigiig!isiigiigiRiisiKiigiiasi i PISLOG A FÉNY Csillag szikrázik az égen s távol, ködös messzeségben felsír a szél panaszosan arrafelé, hol Üjhely van ... Dideregve megyek, megyek, keresem a völgyet, hegyet, keresem a régi tornyot, házunk előtt a falombot. Keresem a régi álmot, mely űzött, hogy a világot járjam be — s most hazahozott megpihenni... és a csókot, anyám csókját, mely itt ég a homlokomon, — és a méla, kisvárosi békét, csendet — jaj, sehol semmit nem lelek! ... Csak a szél sír keservesen és az apró házszemekben, útszéli magyar tanyákon pislog a fény ... és az álom ... Kucserik Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom