Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 Hogyan fokozhatják fel a presbiterek a gyülekezet templombajárását ? Egy amerikai egyházközség érdekes — és sikeres — kísérlete Részlet Novák Lajos elyriai lelkészünk felolvasásából az ohiói körzet presbiteri konferenciáján Hogyan tudnánk népünket még szorgalmasabban templombaj áróvá tenni? Minden lelkész szereti egyházát és kész mindent megtenni annak érdekében, de kétségtelen, hogy ez a feladat sokkal nagyobb, minthogy ezzel a lelkész egyedül megbírjon. A Bibliából olvassuk, hogy hasonló kérdés megoldására Jézus tanítványokat választott maga mellé és elküldte őket az elveszett juhok összeszedésére: “elmen- vén, tegyetek tanítványokká minden népeket!” Tanítványainak a lelkipásztoroknak, és ezek tanítványainak: a presbitereknek, közösen kell ezt a kérdést megoldani. Közösen kell evangélizálni, lelkeket megtéríteni, híveket szerezni. A keresztyén hit mélyítése és a mindennapi életben buzgó gyakorlása: ez az evangélizálás feladata. Problémánk megoldása nagy részben ennek az evangélizáló munkának komoly végzésétől függ. Nincs boldogabb érzés, mint az, amikor a presbiter nekiadja magát az evangélizálásnak és embereket vezet Krisztushoz. Ez a boldog érzés sok presbiter előtt idegen, — de minden presbiter számára lehetséges. Vannak, akik azt mondják, hogy ez a lelkész feladata, menjen ő az elmaradt hívek után. Ám Péter levelében e sorokat találjuk: “épüljetek lelki házzá és szent papsággá”, pár verssel később pedig ezt: “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonúi választott nép vagytok”. Ebből azt vesz- szük ki, hogy Isten Országának építéséből, mit maga az Ur végez köztünk, egy keresztyén ember sem vonhatja ki magát. Minden keresztyénnek egyformán hivatása, hogy mint Krisztus tanítványa Isten akaratát szolgálja. De ha így a gyülekezetnek minden tagja bele is tartozik a választott nemzetségbe és minden keresztyén tagja a királyi papságnak, közelebbről mégis a presbiterekre, mint megválasztott elöljárókra és felesketett tanítványokra hárúl a fő felelősség, hogy lelkipásztorukkal együtt keressék e kérdés megoldását. Ha Krisztus lelke lakozik szívünkben, ez nem nehéz és kellemetlen feladat, hanem örömteljes és boldog kötelesség, amellett hogy minden másnál nagyobb kiváltság. Krisztus Urunk életét adta mi érettünk a keresztfán! Lássuk, mit lehetne tenni úgy lelkészeknek, mint elöljáróknak a gyakorlati téren. Figyelemreméltó és követésre érdemes példát adott az egyik amerikai egyház, amely szintén azzal a kérdéssel küzdött, hogy hogyan lehetne a templombaj ár ást még szorgalmazni? Ez a gyülekezet is részt készült venni az októberi Világ Úrvacsora-osztásban. A lelkész több gyűlést tartott a presbiterekkel és egyháztagokkal és a következő tervet dolgozták ki: elhatározták, hogy a presbiterek ellátogatnak minden egyháztaghoz és erre a nevezetes napra személyesen fogják hívogatni az embereket a templomba. Kellő instrukcióval felszerelve, a presbiterek imádságos szívvel kettesével indúltak el erre az evangélizáló jellegű látogatásra. Minden otthonba bementek és komolyan előadták, hogy mi a törekvésük. Nem jegyeket mentek árúlni, nem kollektáltak, nem az időjárásról vagy munkaviszonyokról beszéltek, hanem kizárólag a templomlátogatás kérdése volt előttük és szívükben. Erről beszéltek. Tehát evangélizáló látogatást végeztek. Hogy mi volt ennek a komoly látogatásnak az eredménye? Az, hogy amikor a hívek látták, hogy a presbiterek mennyire szívükön fekvő kérdéssel foglalkoznak és az ő érdekükben fáradoznak, ők is komolyan vették a látogatást és kellő lelki megfontolás után elhatározták, hogy semmi jónak vagy szépnek nem akarnak megrontói lenni, tehát ezután rendesebben eljárnak az Isten házába. Október ötödikén, az Egyetemes Úrvacsora napján, mely az első próbáúl szolgált, oly sokan voltak templomban, hogy számuk még a húsvéti gyülekezetei is meghaladta. Ennek a nagy meg- mozdúlásnak hatása akkora lelkesedést és érdeklődést keltett a hívek szívében, hogy hetekig erről beszélgettek. De legboldogabbak a látogató presbiterek voltak, mert szívükben érezték és szemükkel látták az evangélizálás gyönyörű eredményét. “Elmenvén, tegyetek tanítványokká...” Ettől a naptól kezdve a nagy probléma megoldódott. Állandóan emelkedett a templomlátogatók száma. Amint növekedett a gyülekezet, úgy növekedett a tagok érdeklődése is az egyház ügyei iránt. Ma már ebben az amerikai egyház- községben minden vasárnap reggel két Istentiszteletet kell tartani, hogy befogadhassák a hívek nagy számát. A presbitereket a lelkész kerületenként osztotta be: 50 presbiterre 500 család meglátogatása esett. Mert a látogatásokat nem hagyták abba. Mennek ismét, legalább háromszor minden évben, állandóan. Tehát nemcsak szalmaláng volt az egész, hanem állandó evangélizáló látogatás. Sőt még a látogatások sem merítették ki az evangélizációs fellelkesűlést. A fiatalabb presbiterek feladatává tették azt is, hogy számon tartsák, hogy vasárnapról-vasárnapra kik jelentek meg az Isten házában. Irányadó elvűi azt fogad
