Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-15 / 2. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA KOVÁTS MARGIT “Csodáiról tudok beszélni . . Nemrégen egy kedves, régi amerikás családot látogattam meg. Szeretem ezeket a sok küzdelmet és nehéz harcokat megharcolt embereket. Department of United Promotion ÉRDEKEL EZ TÉGED? Schmidt János, meg a felesége Emmi, meg a hét gyermekük egy szobában laknak, az Oker- Bunkerben. Az Oker-Bunker Braunschweigben van, Németországban, közelebbről Szászország déli részében. Schmidték nem mindig laktak ilyen légvédelmi óvóhelyen, — csak 1946 óta élnek ott. Azelőtt a maguk formját művelték Soviet-Oroszor- szág leggazdagabb búzatermő vidékén. Nagyon boldogok voltak ott. Jánosnak nincsen munkája. Abban a városban, ahol laknak, 90,000 ember él munka nélkül. Nagyon kevés alkalom van ott a kenyérkereső munkára. De szegény Jánosnak arra sincsen semmi kilátása, hogy valami más helyre vihesse el családját. Mert Jánosnak nincsen pénze. A Schmidt-család szobája 12 négyzetláb területű. Minden héten kapnak segélypénzt, ami amerikai pénzünkön 4 dollár 50 centnek felel meg. Ha ezt a pénzt elosztjuk a kilenc tagú család között, mindegyikre ötven cent esik. Ötven cent egy hétre — élelemre, ruhára, orvosságra. Ebből bizony nem jut mozira! Nem csoda, hogy amikor néha lelkészük beállít Schmidtékhez, hogy elhozza az Amerikából nekik küldött ruhákat, szegény Emmi mindig felfohászkodik: “Hála Istennek!” A gyerekek közül azonban kettő már megkapta a tüdővészt. Nem lehet rajta csodálkozni, hiszen szobájuknak ablaka sincsen, csak egy két incs nagyságú lyukon szellőztethetik. Az élelmezés is messze van attól, hogy kielégítő lenne számukra. Szegény anyjukat a kétségbeesés kerülgeti. János szereti a feleségét, meg a gyermekeit, csakúgy mint akármelyik amerikai családapa. De mit tehet értük? Ő maga is összeroppanhat akármelyik napon, a megoldhatatlan gond terhe alatt. Mit lehetne tenniök? Tudsz valamit ajánlani, Testvér? A Világsegélynek van ajánlata. Kezdjük el már most a készülődést a RÉSZVÉTEL NAGY ÓRÁJÁHOZ, amit március 8..-án fogunk megtartani. Meglehet, hogy segítségünk már nem érkezik oda szegény Schmidtékhez kellő időre, — de megsegíthet másokat, akik hasonló körülmények között élnek, Európa többi részében, a Közép-Keleten, Indiában, HongKongban vagy talán Koreában. Mutasd meg a Világsegélyhez hozzájárulások mértékével azt, hogy mennyire érdekel téged mindez, — és azt is, hogy milyen hálás vagy azért, hogy neked bőven van élelmed, otthonod, egészséged, mindened. Dr. L.C.T. Miller igazgató. Szinte mindegyiknek külön-külön regény az élete. Kedves, szenvedéstől megszépült arcú testvéremmel üldögéltünk. Az őszi napsugár fáradtan ölelte körül a szép, nagy kényelmes házat, a sárga falevelek keringve hullottak alá a fákról. Az utcát belepte a piros falevél. A hangulat nagyon békés volt. Fáradtan ült karszékében a most lábbadozó beteg. “Bizony, — mondta, — engem az Isten csodálatos módon oltalmazott, mikor jöttem kifelé 14 éves koromban. Édesanyám imakönyvével tette szinte láthatóvá a jelenlétét. Ő is, meg ez a drága könyv is, itt van velem most is, mert azóta sem hagytam el” — mondta, és csendes áhítattal felemelt egy nagyon kopott imakönyvet. “A bujdosó” — olvastam a felírást. Megsárgult lapjai arról beszéltek, hogy tulajdonosa nagyon gyakran forgatta. Itt-ott könnycseppek nyomait véltem látni az öreg lapokon. “Édesapám kijött Amerikába, még én akkor nagyon kislány voltam”, — kezdte elbeszélését. “Úgy volt, hogy édesanyámmal mi is kijövünk utána nemsoká, vagy ő jön haza egy pár év múlva. Édesanyám varrónő volt és mi nagyon szépen éldegültünk együtt. Naponta vártuk a leveleket, amik édesapámtól jöttek. Azok jöttek is hűségesen. De egyelőre sem arról nem irt, hogy mi jöjjünk utánna, sem arról, hogy ő hamarosan hazajön. Akkor még nagyon nehéz volt a sorsa Amerikában az úttörő magyarnak. Jobb időkre várt. Mi éltünk szépen csendesen. Még a széltől is oltalmazott édesanyám és mikor kijártam az iskolát, akkor én is tanultam tőle varrni. Akkor láttam, hogy az én édesanyám nagyon sokat kesereg és arca egyre halványabb. Azt is megtudtam, hogy orvos kezeli, mert a tüdejével van valami baj. Nagyon megijedtem, mert ösztönösen éreztem, hogy valami nagy dolog előtt állok. Édesanyám nagyon sokat beszélt arról, hogy ha ő már nem lesz velem, akkor sem kell félnem, mert a jó Isten nem hagyja el azokat, akik Benne bíznak. Akkor nagyon gyakran olvastuk együtt ezt az imakönyvet és mindig arra kért, hogy ezt ne hagyjam el soha és a jó útról le ne térjek soha... Riadtan néztem rá és akkor olyan nyugodtan mint most én, bár folytak szemeiből a könnyek, de azt mondta: “Nézd kislányom, az ember halandó. Ebbe nyugodjunk bele mind a ketten. Én meghalok nemsoká, érzem. De ne sírj, a jó embereket mindenki szereti. írj majd édesapádnak és ő kivitet magához Amerikába és nem hagy el a jó Isten soha, csak te se hagyd el Őt.” Kétségbeesve hallgattam, amit mondott. Jól sejtette: rövid idő múlva csakugyan elment.
