Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-04-01 / 7. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA rik vissza a ránk zuhanó napfényt: a levegő lebegve úszik a talaj felszínén. Úgy látom, mintha a távolabbi homokdombok a levegőben úsznának, — de nem is a levegőben: kéklő hatalmas tó csillog előttem balra, hús hullámok futnak tarajos hátán. — Hullámos tó — de hiszen szellő se rebben! Nem, nem igaz, — kísértés csupán! Tevéink lépése sem gyorsúl, pedig látom, hogy az arabok mind a gyeplőszárak után kapkodnak. Tehát ők is látják a bűnös csábító vizet! Csak most lennének erősek, hogy legyőznék a csábítást: biztosan megmenekülnénk! Szemem már újra a bűvös víz irányába néz. Húz, mint a mágnes, — csábít, mint egy ölelő kar. Látom, hogy az egyik arab, aki második a menetben, a felemelt gyeplőszár végével lesújtani készül a ziháló állat nyakára. Tudom, mi fog következni: halálos vágta a végső kimerültségig, kegyetlen hiábavaló futás a semmi után, amelyben elvész az ember és elhull az állat. Mit tegyek? Ajkam megnyílik s mintegy égi sugallatra csattan a szavam az utolsó pilanatban: “Brahim súf!” — kinyújtott kezemmel pedig más irányba mutatok, elfordítva fejem a csodás álomtóról. Látom, amint az arab megrezzen a “Bramin, nézd!” szóra és az ütlegre felemelt kéz erőtlenül hanyatlik vissza a nyeregbe. Furcsa kábúlatban hunyom le szemem. Gyorsan pergő képekben magam előtt látom a szinte elkerülhetetlent. Az arab keze talán mégis lesújt és megindúl a csábító erő kényszerétől hajtva, először csak kocog, mint egy hegyről megindított kő, aztán hull az ütleg, az állat elnyújtja nyakát, egyre gyorsabban fut, az ember arcán pedig a görcsök megmerevednek s az ördög pokoli tüze fénylik szemében. A hajsza tovább folyik, a víz egyre távolodik, a remény egyre fogy, az állat botladozik, lábait már alig vonszolva vonaglik verejté- kes teste, patája beleszánt a homokba. Majd porfelhőt látok, ami lassan elszáll s látom, hogyan tápászkodik fel az elbukott lovas. Az állat azonban fekve marad, törött lába bénán hever lihegő teste alatt. Az ember mit sem törődik vele, előre mered a víz irányába s futva indúl tovább. Pár száz méter után azonban lassúi futása, liheg, fuldoklik, a vér fejébe tódúl, térdre bukik, — de nem látja még a véget, nem adja fel a versenyt: kezére támaszkodva feláll, megindúl, — de szíve nem bírja tovább, elzuhan, mint egy ledöntött zsák. Még talán hallja, hogy odább egy vergődő állat hívja kínlódva gazdáját, — de neki már mindegy: beteljesedett... — Arra eszmélek, hogy még mindig kiáltom a szót: “suf! suf! — nézd! nézd!” és kezem még mindig ugyanazon egy irányba mutat. Felnyitom szemem és látom, hogy az arabok dermedten ülnek a nyeregben és szemük kinyújtott kezem irányát követve tágra mered a csodálkozástól. Mi történt? Nem akarok hinni szememnek: előttünk, — és óh: a kinyújtott kezem irányából! — zöld datolya-pálmák karcsú törzséről zöld lombok hosszú lehajló karjai integetnek felénk ... ★ Ahogy ma visszagondolok ez eseményekre, minden veszélyen túl, emberi körülmények közül, látom, hogy igaz volt: a csoda megtörtént. Mikor a mi erőnk elfogyott és már annyi sem maradt, hogy útunkat figyeljük: akkor valaki segítségünkre sietett, és kitaposott ösvényen vezetett bennünket. Tevéink már reggel érezték a fák üde lehelletét, az útunk mellett elhullott állat csontja jelezte, hogy élők felé közeledünk, — és a csábítás órájában már csak rövid távolság választott el az igazi életet adó kút vizétől. De mi magunktól még sem láttuk volna meg! Hogy megmenekültünk: egyedül a jóságos Istennek köszönhetjük. Az arabok még velem vannak, de pár nap múlva elhagynak majd, hogy családjukhoz visszatérve elmondhassák, hogyan jártunk és íme megtértünk. Mert megváltozott az arcuk, viselkedésük, egész lényük. Nagy átalakúláson mentek át. Csendesebbek lettek, hangjuk halk, szelíd. Vadságuk helyett szerénységük tüze és jámborságuk fénye ég arcukon. Egymást megbecsülik, szívesen segítenek a gyengébbnek és tudom, hogy imádkozni is megtanúltak. MÉG VAN REMÉNY Lombos fáról szétszórt levelek, Kiket a vihar elsodort messze, S nem tudjátok nyugalmatok lesz-e: Hiszitek, hogy van még szeretet? Keresitek és nem találjátok? Az emberekben kihűlt a szív, És sokszor már a testvér sem hiv? — Hát idegenektől mit is vártok? A fájdalmakból bőven jut rész, S viharban állni jaj de nehéz, — De igy se adjuk fel a holnapot! Akkor sem, ha mindenki elhagyott. Ne higyjük, hogy nincs tovább remény: Van. Ott vár a Krisztus kebelén. Hörcsik József
