Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-04-01 / 7. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA ALBERT GYÖRGY A SZAHARÁBÓL TÉVELYGŐ KARAVÁN Isten küldött szabadulást a homoktenger hajótöröttjeinek Mikor tevém reszkető lábakkal megáll az egész napi útazás után, már annyi erőm sincs, hogy leszálljak a magas nyeregből. Kábult fejjel, zsibbadó dagadt tagokkal, görnyedt háttal ülök s kezem görcsös ujjai közűi lassan kicsúszik a hajtószár. Végre is tevém unja meg az ácsorgást; két első térdére ereszkedik és én mint valami kitömött szalmabáb, keresztűlbukom lehajtott fején s huppanva terűlök el a még forró homokban. Úgy maradok széjjelcsapott karokkal, moz- dúlatlanúl. Hallom tevém nyögését, amint egészen lefekszik a homokba; aztán ember és állat kimerült szuszogása egybeolvad a halálos fáradtság végső határán. A néma szaharai estében szellő nem mozdul, a levegő forró, nyomasztó. Testemen a veríték nagy cseppekben folyik, átnedvesíti ruhámat; ajkam csupa cserepes az égető szomjúságtól. Halántékom lázasan lüktet az egész nap forrón tűző napsütéstől, tüdőm sípolva kapkod levegő után. Lassan sötétedik. Fölemelem fejem s látom körülöttem a hullamódra fekvő arabokat. Csak hánykolódó nyögésük tudatja, hogy élnek. A tevék is nagy összevisszaságban feküsznek, le- nyergeletlenűl, elnyújtott nyakkal, bágyadtan csüggő fejjel; izzó testük szaga megtölti a levegőt. Az összeomlott karaván kísérteties körén túl a hold sápadt fényében a homoktenger köröskörűi mintha a végtelenségig nyúlna. Visszahajtom fejem a homokra, arcom ég felé fordítom. Kezem önkénytelenűl is összekulcsolom mellemen, szememben mint remények lángja csillan meg a ragyogó csillagok fénye. Igen, ott fönn, a csillagokon túl, őrködnek fölöttem. Érzem, hogy Anyám szárnyaló imája meghallgatásra talált az egek Uránál, Aki vigyáz reám, féltve-óva minden veszélytől. A nap folyamán hányszor voltam úgy, hogy azt hittem: nincs tovább, elfogyott az erőm, lázas ajkam csak ezt suttogta: “itt már csak az Isten segíthet!” — És segített! Milyen megnyugtató érzés azt tudni, hogy akármerre járok, velem van az Isten, szeretetével enyhíti gyötrelmeimet, jóságos irgalmának tudata erőt ad kínjaim között. Míg hát szemeim hálával tekintenek a csillagok felé: ajkaim könyörgést suttognak megint: “Segíts meg bennünket, jóságos Atyám, adj erőt szenvedéseink elviseléséhez, adj enyhítő balzsamot kínjainkra!” — És ím, mint csoda a mesében: gyenge szellő kerekedik, hűs csókjával letörli a lázrózsákat arcomról; testemről is felszárad a veríték és megenyhül az égető forróság. Nem tudom mennyi idő telt el, mióta fekszem. Az éjszaka világos, az ég gyönyörű tiszta. A hold majdnem nappali fényt árasztva, ezüst palástba burkolja az alvó arabokat, a virrasztó állatokat és a néma tájat. Fölkelek, hogy lenyer- geljem az állatokat és kávét készítsek az utolsó csepp vízzel. Az állott poshadt vízbe beleszórom a kávéport, és míg a golyócskává vált port próbálom elkeverni, gondolataim messze járnak. Cukor nincs. Az utolsó korty víz elfogy. Ha volna rádióm, most világgá ordítanám segélykérő sikoltásunkat: “jöjjetek, segítsetek vagy elveszünk!” — Vájjon meghallanák-e kétségbeesett jajszavamat, és ha meghallanák, vájjon szívükbe fogadnák-e, segítenének-e? Vagy talán csak víg zenéjük, lármás kacagásuk hangját hoznák vissza a levegő hullámai?! ... Inni kell adnom az araboknak. Szeretném felkölteni őket, de csak nyögnek, mint a betegek; nem tudnak még felülni sem. Mily reménytelen, mily hitetlen emberek! Félnek a haláltól: látom arcukon elképzeléseik, borzasztó álmaik kínos vonásait. Ha tudnák, hogy a halál kapuján át Isten országába lépnek, talán nem félnének olyan irtózattal. De ők erről semmit sem tudnak, nem ismerik az Utat. Vadságukban ok nélkül is gyilkolják egymást, asszonyaikat kínozva korlátozzák, nem ismerik a békés családi életet, állataikhoz kegyetlenek. Ha veszélybe jutnak, olyan kishitűen elesettek. Gyámoltalanok, mert nem ismerik a hitet, sem a szeretetet. Szívükben senki sem hintette el a jóság magjait, csak a gaz burjánzott ki ott. Nem az ő hibájuk: senki sem tanította őket. Csak néha látnak egy-egy példát, amin keresztül homályosan feldereng előttük egy más életnek az útja, ami nem olyan mint az ő
